Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)

éjszakai verítékben fürödve. A hazamenetel, a játék vége és az újabb megkezdett nap ellentétes érzéseivel a gyomromban kászálódtam ki az ágyból, s kimentem a folyosóra. Ott álltam meg, ahol felvételem napján, az udvarra néző, szúnyográcsos ablaknál — kibámultam a novemberi sötétkék hat órába. Élni kezdtem: B. nyak- kendős mellképe tűnt elő a sötétből, s egy ideig mozdulatlanul, bambán meredt rám, mint az ékszerteknős a madaras-ember kirakatából. Aztán halványan felrémlett az egyenletem. Mi lenne, gondoltam hirtelen, ha elosztanám az egészet tízzel? Vagy ánégyzettel? Gyanakodva vizsgálódtam magamban, de megnyugodtam. Egyszerű az egész, más valami történésre vágytam mindössze. Bejelentkezett az iránti igényem. Az utcára megyek majd ki, ahol bárkivel találkozhatok, bármi történhet, bárhol, velem vagy nélkülem, mindenesetre a fehér egér kimászik az akváriumból és lohol a mindennapok sajtdarabkái után.

A hátam mögötti női kórteremből iszonyatos hortyogás hallatszott. Legszívesebben felöltöztem volna. Üvegcsörömpölést hallottam, a nővér jött a hőmérőkkel és piros meg zöldszínű piruláival. Rámosolyogtam.

— Nem kaphatom meg a ruhámat?

Egy pillanatra megállt és visszamosolygott.

— Ó — mondta —, még nem. Zárójelentés, felvételi iroda. Majd utána.

Ezzel továbbment csörgő medicináival, én pedig eltűnődtem. Vajon most mindent ugyanúgy végig kell csinálni, mint a bejövetelemkor? Óvatos voltam. Visszaballagtam az ágyamhoz, leültem. Gy.-t is elengedték, halkan rámolt — időnként megcsörrentek az üres sörösüvegek. Aztán felébredtek a többiek is. Hét órakor kimentem a zuhanyozóba, jó forró vizet engedtem és legalább húsz percig hülyéskedtem a zuhany alatt, még törökülésbe is ereszkedtem, fújtattam, mint egy víziló. A nővérek ki-be járkáltak, ruhát számoltak, észre sem vettek. Háromnegyed nyolckor jött a vizit. Ülve akartam megvárni az orvosokat, de rámparancsolt a főnővér, hogy feküdjek az ágyba.

— És a lábát is takarja be.

Mindenki röhögött, én lassan elvörösödtem.

— Miért? Büdös?

Nem szólt semmit, csak kiment. Amikor meghallottam a sok cipő csattogását, döntöttem. Szépen felhajtottam a takaróm végét, annyira, hogy bokáig kilógott a lábam. És úgy feküdtem, szépen betakarózva, mint a jó gyerek, hasamon összekulcsolt kézzel. Malmoztam a hüvelykujjammal, és időnként sarkosra tett, felmeredő két á 41-es lábfejemre bámultam.

Bejöttek. A túlsó oldalon kezdték mindig a vizitet — a főnővér, amikor meglátta pucér lábamat, beharapta a szája szélét. Odalépett az ágyamhoz és betakarta.

— Hú — mondtam vigyorogva. Most ő vörösödött el. De sietnie kellett füzetével a slepp végére. Reggel hamar végigszaladtak a kórtermeken az orvosok, annál csak délután szaladtak végig hamarabb.

— Hát akkor hazamegy — mondta D. tanár úr bólogatva és a szomszéd ágyhoz lépett. A magas termetű, himlőhelyes arcú S. adjunktus pedig odaszólt nekem:

— Jöjjön a kezelő elé.

Fürgén ugrottam ki az ágyból és azonnal ki is mentem. Az ablakon bámultam ki. A szúnyogháló raszterpontokra bontotta fel a világot. Kockás volt egy kupac salak, három ki tudja mióta ott parkoló autó, a szemközti épület, egy darabka égbolttal együtt. Most mégsem tűnt statikusnak ez a világ. Egészen közel jött, belevethettem magam, azonosulhattam vele. HAZAMEHET — ez a verdikt felért az arcüregeimben lapuló tamponokkal.

Aztán egy félóráig nem történt semmi. Bosszantott, hogy annyira siettem, holott

41