Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)
— Jöjjön — mondta — megmutatom a helyét. Tízágyas szobába ment be, rámutatott az egyik üres ágyra. A többiek várakozón néztek, persze, beszélgettünk; afféle üresjárat volt. Főleg arra voltak kíváncsiak, hogy mi lesz a sorsom? Aztán besoroltak. Nem támadt túl nagy respektusom az arcüregeimmel. Kísértett, hogy valami nagyot mondjak, de elálltam ettől a szándéktól. Úgyis kiderül a tuspisság. Alig helyeztem el a motyómat, s törökülésben elfoglaltam az ágyat, búgott az ajtó. Kisvártatva megjelent a hosszúfejű ismerősöm nyurga gyermekével. Lelkendezve üdvözölt. — Még ott ültünk egy darabig — mesélte, — aztán kitódultak mindnyájan. Az utolsó, aki becsukta a kezelő ajtaját, ránkmeredt. Azt kérdezte, mit keresünk ott? Ezt kérdezte,amikorfelvettékagyereketa klinikára. Nagyon meghökkent,a papírokat olvasva. A slepp eleje már a kijáratnál volt. Utánuk loholt, valamit tanácskoztak. Né- hányan visszajöttek, megkérdezték, hol lakunk? Hát persze, nem volt hely, elengedték ma estig a gyereket. A betegek a hosszúfejű gyereket is kifaggatták. A papa elment—elővettem a dossziét a papírokkal. Gyanakodva néztek felém; egyikük megkérdezte: mi az? — Papír — mondtam barátságosan és elhatároztam, hogy aznap nem írok. Nem ülhettem olyan sokat. P. doktor jött, fején a gégetükörrel, beszólt, hogy jöjjek be a kezelőbe. — Mégegyszer megnézem. Talán túl fürgén ugrottam, később vigyáztam, hogy ne legyenek ilyen hirtelen reakcióim. A kezelőben csak ketten voltunk. P. doktor belenézett az orromba, aztán letette az orrtükröt és a földre nézett. — Szeretném megkérdezni, van-e valami kívánsága. Nem értettem a kérdést. Bambán néztem rá. — Miféle kívánságom lehet? Zavarban voltam: az utolsó kívánságomra kíváncsi vajon? Nem értettem. — Hát... hogy ki operálja. Még eldöntheti. Még mindig a földet nézte. Aha. — Nincs semmiféle kívánságom — mondtam határozottan. — Azért — rámnézett, — mert a maga műtétjét nekem írták ki. Csak széttártam a kezemet, s ez többé nem került szóba. Elbúcsúzott, azt mondta, hogy reggel találkozunk. Nem tudtam elaludni, később kimentem a folyosóra. Az ablakon bámultam ki — a sötétben riasztó képek vonultak elém. Megértettem, hogy holnaptól ejtve vagyok, nem lehetek központ, sajnálat tárgya, a szép időket múlt időbe kell tennem. Véres látomásaimat és kezdődő lelki defektusomat egy halk érintés szakította félbe. A nővér volt. — Holnap faragnak — mondtam és igyekeztem könnyed lenni. — Nem stimmel — felelte —, ma. Jobban tenné, ha pihenne egyet. VII. Keveset aludtam, bár nem dolgozott bennem különösebb félelem. Egyszerűen csak éber voltam, mint mindenki, ha történik vele valami. Az éjszaka közepén azért elnyomott az álom, könnyű, felületes kis álom volt, a pihenésre ítéltek nyugalma. Frissen ébredtem egészen korán, hat órakor. A nővér kiosztotta a hőmérőket, mindnyájan bedugtuk a hónunk alá, aztán, amikor kiment, mindnyájan kivettük, s halk csörrenéssel az éjjeliszekrényre tettük. Fogtam a szép, csíkos frottír-lepedőmet és elvonultam zuhanyozni. Nem zavart, hogy a fürdő egyben ruha-raktárféle is volt, nővérek jöttek-mentek; tisztálkodó beteg 36
