Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)
voltam, magamra erőszakoltam azt a valószínűleg igaz gondolatot, hogy megszokták egy mezítelen ember látványát, és tényleg nem zavart a jelenlétük. Enekemtem is: Sarastrót alakítottam a forró vízsugár alatt. És egyáltalán nem foglalkoztatott a műtét. Vizsla figyelem zakatolt bennem. Kollokviumok, szigorlatok előtt éltem át hasonlót. Nem tudtam átélni az elkövetkező időt előre, s csak akkor kezdtem a drukkolást, amikor tétován a tételem után nyúltam. A vizsgák esetében mindig csak arra a pillanatra összpontosítottam, amelyikben kiderültek a dolgok — továbbá már ment a maga útján minden, vagy tudtam, vagy nem tudtam, nem volt lényeges. Ismert volt a tétel, reflektor világította be utamat, amelyet láttam is. A műtét kapcsán rájöttem, hogy a drukk akkor kezdődhet, amikor megkezdik az egészet, tűvel, késsel vagy villával . .. Komótosan megborotválkoztam. Fontoskodva szemléltem magam a tükörben, próbáltam felfedezni valami rémületet az arcomon — de semmi különöset nem találtam. Fütyörészve raktam el a cókmókomat, hanyagul dőltem el az ágyon. Beszélgettünk. Volt a kórteremben két füles, egy daganatos, három mandulás, három orrsövényes, meg én. Velem ékelődtek, meg a hosszúfejű gyerekkel, mi ketten álltunk műtét előtt. Bejött a nővér, beírta a lázakat. Mindenkitől megkérdezte, volt-e előző nap széklete? Én is azt mondtam, hogy igen, pedig nem volt igaz. Jólesett ez az aprócska, lényegtelen hazugság, szinte megkönnyebbültem tőle. Később, nyolc órakor bejött egy másik nővér, szigorúan végignézett mindent; a törölközőket párna alá parancsolta, lábakat takaró alá, valósággal mumifikálta a társaságot. — Vizit lesz — mondta keményen. A blokkfüzetemben van egy lap, ez áll rajta, meglehetősen zaklatott, sietős írással: „806 dolargán, nem lehet kísérő nélkül. Azért is kimegyek. Könnyű szédülés, prímán érzem magam.” És alatta: „817 itt a kocsi, gróf úr, beletotyogok, a többiek röhögnek. Azt hiszem, egykedvű vagyok.” Gyorsan telt el a következő negyedóra. Megjelent az injekció, a nővér messziről lengette, letoltam a kórházi gatyámat és megkaptam a dolargánt. Ez a nagyhatású narkotikum már régóta foglalkoztatott, örültem, hogy kipróbálhatom egyszer, ha ilyen áron is. — Most már ne keljen fel. Ha ki kell mennie, csak kísérővel mehet. Ott hagyott. Bambán néztem körül. — Na, milyen? Néhányan körém gyűltek, Kikeltem az ágyból, kiiszkoltam a vécére. Mikor onnan visszaindultam, erős és nagy szédülés lepett meg. De sem egyensúlyomból, sem figyelőállásomból nem billentett ki. Visszafeküdtem az ágyra, lassan úsztak előttem a gondolatok, mint a halak az akváriumban. Már az elején rájöttem, hogy engem tulajdonképpen az égvilágon semmi nem érdekel. Talán tíz perc telhetett el, akkor megjelent a kocsi. Csillogókerekű kis jármű volt. Heine—Medines betegeknek készült, kézzel is hajtható. Gy. bácsi, az örökké pipázó öreg műtős karon ragadott. — Megyünk a mennyországba — mondta. Beültem csillogó szekerembe, aztán indultunk is. A szobatársaim mindenfélét kiabáltak utánam, egyikük kiállt az ajtóba és egy kalap szart kívánt. Furcsa volt végigkocsikázni azon a folyosón, ahol addig sétáltam. A padokon mindenütt üldögéltek a betegek és iszonyú arccal néztek rám, legalább is nekem iszonyúnak tűnt az arcuk. Azonosultak velem, pusztán az azonosulás kedvéért, amelyikük túl volt már a műtétjén, az felidézte hátborzongató emlékképeit, amelyikük előtte állt, borzongva képzelődött. Ez a látvány felvidított, magamban baromi jól szórakoztam. Befordultunk a műtőbe; az öreg betolt egészen a műtőasztalig. 37
