Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)
betegeket. Fél tíz körül járt az idő, s fekete aktatáskámmal a hónom alatt, jobb kezemben egy csomó papirossal a felvételi iroda előtt határozottan végiggondoltam a napi programomat. A dolog jól indult, papíromat nem reklamálta senki, tízre talán készen is leszek mindennel, akkor jelentkezem az osztályon, hazakérem magam, s utána csak fel kell szaladnom az első emeletre, B. urológus-professzorhoz, akivel néhány percet konzultálnom kell a másnapi tájékoztató miatt. És délre már otthon is lehetek. Ez a szép program komoly belső tartást adott nekem. Ment is minden, mint a karika- csapás; a felvételi irodába hamar bejutottam; elkérték a személyi igazolványomat, kitöltöttek egy nagy ív papírt és már mehettem is. Újból elmentem a portás előtt, már mint bennfentes, és megálltam az osztály ajtaja előtt. Egy kis tábla állt ezen az ajtón, BÚGÁSKOR NYITNI, ez volt ráírva. Megnyomtam a csengő gombját; tompa búgást hallottam, meghúztam az ajtót, amely kinyílt, s én beléptem a kórtermek folyosójára. Csíkos pizsamában levő betegek ődöngtek a folyosón, üldögéltek az ágyakon. Némelyiknek az orrán, másoknak a fülén volta kötés ;egy-két kanülöst is láttam; ezeknek furcsa, sípoló lélegzésük volt, betöltötte az egész folyosót. Úgy tűnt, hogy csend van. Elsétáltam a betegek között, hátra a nővérszobához. Éreztem, hogy must- rálgatnak: a mandulámat, gégémet veszik ki vajon, vagy a fülemet, orromat operálják? S láttam magam egy-két nap múlva, hogy csíkos pizsamában, furcsa pót-orral, amit a parittyakötés jelentett, mászkálok köztük a folyosón. Egy kis ablakon beadtam a papírjaimat. A főnővér zöldszínű lázlapot vett elő; érdekes, de valamennyi adatom közül csak egyetlenegy keltette fel érdeklődését. Szemüveges arca megjelent a kis ablakban, alulról ferdén nézett föl rám. — Újságíró? No, lám. — Igen. És a lázlapomra felkerült a nevem: K. P., kora 32 év, foglalkozása újságíró. A szemüveges arc visszahúzódott; óvatosan körülnéztem, hogy meghallotta-e még valaki, bámulnak-e valahonnan, rejtett és vizslató szemek. Szégyelltem magam? Lehetséges. Úgy bámultak meg, mint egy petymeget az állatkertben, mint valami furcsa csodabogarat, Lochnessi Szörnyet. Igen, határozottan szégyen lepett meg, és bizonyos voltam, hogy nem keltek ekkora kíváncsiságot, ha foglalkozásomra azt mondom, hogy inszeminátor . . . — A kezelő elé tessék menni. Elindultam visszafelé, de újból szólítottak. Hátranéztem: egy alacsony nő integetett, hogy álljak rá a mérlegre. Hatvanhárom kilónak bizonyultam, ami egy újságírótól biztosan szép teljesítmény. Szerényen és magabiztosan álltam a mérlegen, mint Stein- mann, a grófnő, és igyekeztem minél kevesebb feltűnést kelteni a súlyommal. Furcsa ellentmondások dolgoztak bennem, és mindig nagyon csodálkoztam, ha rájöttem. Azt hiszem, valahol legbelül magam is rabja lettem saját hódolatomnak, ami egész intellektuális lényemből és egzisztenciámból adódott; tiszteltem magamban az újságírót, a közélet emberét, a literátort. Narcissus, a pásztor egyszerűbben járt el önmagával: beleszeretett a tükörképébe, amit valószínűleg megkönnyített számára az a körülmény, hogy szép volt; én ugyan szép nem voltam, és azért annyira okos sem, hogy ezzel az egyszerűséggel imádjam magam — eldugtam hát az önmagam felé irányuló vonzalmamat mindenféle egyéb külsőség alá és mögé. Azt viszont elvártam, egy másik eldugott szférában, hogy mások tiszteljenek és szeressenek, méghozzá a saját magam által megadott értékek szerint, vagy még azon is felül. Ha a tisztelet aztán a kíváncsi csodálat, vagy esetleg csodálkozó kíváncsiság formájában mutatkozott, 30
