Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)
hízelgőnek is éreztem, meg bosszantónak is; úgy éreztem magam, mint aki nyakig ül sósavban és közben hájjal kenegetik. Leléptem a mérlegről és hátamon a nővérek pillantásaival a kezelő elé mentem. Megpróbálom elmondani, hogy mi történt a következő másfél órában, de nehéz lesz; gondolom, elég lesz néhány mondat, és egy-két oldal idézet, amit az egészség- ügyi munka megszervezéséről magamban elmondtam. Fél óráig nem történt semmi; fél óra múlva az egyenletemre gondoltam. Kibámultam az ablakon — a szúnyogháló apró kis négyzetekre bontotta fel a világot, ez esetben egy kupac salakot, három udvaron parkoló autót és a szemközti épületet, egy darabka égbolttal. Statikus egy világ volt — itt vége volna? kérdeztem magam — és B. jutott az eszembe egy rövidke időre. Kisütöttem, hogy az É= y±]/ ha—v3 összefüggés most nem érvényes rám, hiszen nem vagyok természetes közegemben, sajátos fehér egér vagyok, amelyet egy ideig akváriumban tartanak, de utána feltámad. Azt is kisütöttem, hogy a legjobb magatartás egy akváriumban tetszhalált élő fehér egérnek, ha a teljes mozdulatlanságba menekül, mint azok a furcsa nevű bogarak, amelyek, ha megpiszkálják őket, hanyattvetik magukat, és úgy tesznek, mintha csak egy kis kosz volnának. Elhatároztam hát, a salakdombot bámulva, hogy mozdulatlanságba menekülök mindaddig, amíg a klinikán tartanak. Természetes és nagy elhatározás volt ez, s ugyanaz a sors érte, mint életem valamennyi természetes és nagy elhatározását: megszületésétől kezdve nem tartottam hozzá magamat. A gyomrom egy nagyot kordult. Az órámra néztem és szomorúan állapítottam meg, hogy már fél tizenegy is elmúlt. Elindultam hát sétára a foyosón, egykedvűen lépegettem el a nyitott ajtók előtt; amikor harmadszor sétáltam végig a zöld linóleumon, akkor jöttem rá, hogy minden ágyon feküsznek. Negyedszer is nekilódultam tehát az útnak, s most már ezt figyletem. Üres ágyat nem láttam sehol. Felizgatott a dolog, persze, csak mérsékelten, de elhatároztam, hogy indirekt úton a végére járok ennek. Az egyik nővért állítottam meg; nem tudom mi a neve, csak egyetlen egynek jegyeztem meg később a nevét, mert pályát tévesztett embernek tűnt nekem, azt hiszem, katonatisztnek kellett volna mennie. Megállítottam ezt a másikat, és diszkrét hangon kérdeztem tőle: — Mondja, nővérke, mit gondol, hazaengednek ezek, ha kérem? Rám meredt, aztán kicsit kétségbe esve válaszolt. — Ha helybeli, biztosan. Ugyanis nincs egyetlen üres ágyunk se. A nővér továbbment, én pedig furcsa érzésekkel maradtam a helyemen. Itt állok, a folyosón, én, a kórházba felvett beteg, és nincs helyem. Úgy éreztem, küzdenem kell jogaimért és alig nyugtatott az a tudat, hogy hazamenetelem eképp biztosítva van, a számat se kell kinyitnom. Füstölögve bámultam ki a szúnyoghálós ablakon — ráébredtem arra is, hogy éhes vagyok, a gyomrom veszettül korgott, amikor nyílt a kezelő ajtaja és egy szemüveges, egészen fiatal ember szólított. Bementem és beültem a kezelőszékbe, ahová mutatott, aztán különböző dolgokról faggatott: milyen betegségeim voltak, vérzékeny vagyok-e, gyógyszereket szedek-e-, hallásomra volt-e panaszom, és a többi. Kérdezte a fejfájásomat is, mondtam, hogy igen, itt a szemem alatt és körben, az orbitánál. Nem szólt egy szót sem, meggyújtotta a lámpát mellettem és megnézte a jobb orrlukamat; a balra már nem jutott idő. Bejött egy magas, fekete orvos és száraz, meglehetős kíméletlen hangon szólt oda az énvelem foglalatoskodó fiatalembernek. — Legyen szíves annak a fülműtöttnek, Z.-nek a papírját elvinni sürgősen. — Igenis — mondta az én emberem és hozzám fordult — Legyen szíves egy pillanatra helyet foglalni a folyosón. Ezzel kiment egy másik ajtón, én kikódorogtam a folyosóra és megálltam az ajtó 31
