Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)
vezető lesz belőle. A világ itt B. számára lezárult, vége volt, B.-ben úgy látszik nem dolgozott az az egészséges kíváncsiság, amely miatt engem már tizenhat évesen kipenderítettek a papi iskolából. Ott is meghirdették a világvégét, igaz, hogy nem olyan határozottan, mint a maga számára B., hanem valami kontúrtalan, ködös valamit emlegettek, trombitázással, s én nem voltam elégedett. Folyton arról faggatóztam, hogy ha egyszer vége lesz a világnak, akkor mi lesz azután? B. már azt is tudta — én meg harminckét éves koromra arra jöttem rá, hogy többféle világ létezik, s mindegyiknek más-más időpontban van vége. Átmentem az úttesten, mert szeretem a kirakatokat, s az egész lakótelepen csak a postával szemben épített ház földszintjén voltak üzletek. A könyvesboltnál megálltam és bámészkodtam egy rövid ideig. Többféle dolog is eszembe jutott aztán, például az, hogy bemenjek a Kaszinóba, s ott leigyam magam a sárga földig, vagy például az, hogy a toronyház földszintjén szóljak be W. F.-nek, aki fényképész, ott laborál és együtt menjünk be a Kaszinóba és mind a ketten igyuk le magunkat a sárga földig whiskyvel meg sörrel, ahogy a skótok. Persze, a Kaszinóba nem mentem be, egyszerűen nem volt időm, nyolcra vártak mindenféle jóval a Rendelőintézetbe, meg aztán pénzem se volt. Megkerültem a toronyházat, és felmentem a gyógyszertárba vivő lépcsőn. Fel kellett mennem az első emeletre, a röntgenbe, ahol a feleségem dolgozott, fehér köpenyben mászkált, s ennek a ruhadarabnak varázsereje van az efféle egészségházakban. Tulajdonképpen beteg voltam, valahol fel nem fedezett mélységekben, a szürkeállomány tekervényein kódorgó gondolataim alatt, a vegetatív tartományban szűköltem. Ami mégis vitt a pantocain, és vastag tűk, apró, halk csontrecsegés és hófehér, kámforillatú szobák felé, az a délutáni fejfájástól való rettegés volt. Hajlamom az influenzára korán kialakult. Minden lehetséges időpontban megkaptam: tavasszal, ősszel, télen, nyáron. A nátha a kevésbé súlyos, de a nagyon kellemetlen betegségeim közé tartozott. Röstelltem emberek közé menni, folyton tüsz- szögő, csörgő orrommal. És minden nátha arcüreggyulladássá fajult. Otthon soha nem maradhattam, izzasztóimmal és kamillás gőzölésemmel, hiszen láz nélkül a körorvos nem engedett otthon maradni. Influenzámat mindig lábon hordtam tehát, rendszerint megbetegítve környezetemet is. És egy idő múlva beköszöntött a délutáni fejfájás. Úgy hat óra körül kezdődött, tompán, de erősen. Évek alatt rájöttem, hogy semmiféle gyógyszer nem csillapítja. Másnap már egy órával hamarabb üdvözölhettem, minden nap korábban jött, végül már reggel fájt a fejem, s akkor elindultam az érzéstelenítők, vastag tűk és fehéren csillogó szobák felé. Olyankor mindig a röntgenbe küldtek, ott nagyratátott szájjal lefektettek az asztalra, csettentettek, s negyedóra múlva mélán nézegettem zegzugos arccsontjaimat. Aztán visszaballagtam a gégészetre, ahol megnézték a képet, majd szó nélkül a srófokhoz nyúltak. A srófok nem fájtak. Apró kis karika volt a végükön, azok lógtak ki az orrlukaimból. Kékszínű folyadékba mártották a srófok vattába csavart végét, azt ékelték be oda, ahová szúrni akartak. Egyszer megkérdeztem, mi az a folyadék? Azt mondták, pantocain, érzéstelenítő. És a srófokkal az orromban mindig kiültettek a váróba. Mulatságos volt látni a többi beteg arcát. Volt, aki részvéttel tekintgetett oda, akadt, aki iszonnyal elfordult. Én ki voltam szolgáltatva pillantásaiknak, ócska kis megjegyzéseiknek — tulajdonképpen már arra a halk kis reccsenésre készültem, amellyel a vastag tű áthatol az arcüreg csontján. Rövid idő múlva aztán beszólítottak, leültettek a kezelőszékbe, elémkötöttek egy gumikötényt, kezembe adták a tálat, és már jött is a tű; én mindig igyekeztem kooperábilis lenni, úgy tartottam a fejemet, hogy ne legyen rám panasz, hogy az a lehető legjobb legyen, s furcsa elégtétellel töltött eí, ha az orvos elismerően csettintett, vagy megjegyezte, milyen stramm fiú vagyok. A vastag punkcióstű puhán hatolt át a csonton, már kapcsolták is rá a gumitömlőt, 19
