Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)
s egy nagy fecskendőből vizet préseltek az arcüregbe. Az öblítő folyadék zubogott, valahol belül, s én délutánra megkönnyebbültem. Ez mindig és mindenütt így ment. Már nagy gyakorlatom volt benne, az orvosok ismertek, törzsvendégnek számítottam. Egyszer, a M. utcai rendelőben, ahová a klinikáról jártak rendelni az orvosok, P. adjunktus az öblítés után így szólt: — Ezt meg kellene operálni. Én bólintottam egyet, aztán eltelt egy év, és azon a csütörtökön, a délutáni kínok elől futottam a rendelőintézet első emeletére. A röntgenbe benyitottam. Ott már ismertek. — Mehetünk — mondta a feleségem — már szóltam. Egy hátsó lépcsőn elindultunk a földszintre, eltűnt egy ajtó mögött, én megálltam az ablaknál és leltároztam. Égbolt, Nap a bal alsó sarokban, rendben a helyén, jobbközépen egy kis kosz-szerű felhő, négy ház, tizenegy nyitott ablak, egy rongyot rázó nő. Autóút, busz, pázsit, négy bolt, egy fordászat-kozmetika, járókelők. Az ajtó nyílt, egy idegen nő hangosan a nevemet mondta, én készséggel indultam befelé, s a többi várakozó közt megrökönyödve láttam meg B.-t, aki szintén ide jött, csak a piac felé indult. Mint aki teljesen otthon van, úgy ültem a székbe. Megnézték az orromat, már vártam a srófot, de nem jött. — Ezzel a papírral menjen a klinika ambulanciájára — mondta a szemüveges G. doktor — ezt alighanem meg kell operálni. Majd ők nyilatkoznak, addig én nem is nyúlok magához. A dolog valahogy így kezdődött. Csütörtök volt, és október. II. Hogy mikor és miért határoztam el magam, hogy nem szólok senkinek, azt ma sem tudom. Gyanítom, hogy az autóbuszon a klinika felé utazva vállaltam magamra ezt a franciskánusi szerepet. Persze, több volt ebben a kíváncsiság, mint a többiekkel való azonosulás vágya, mindenesetre két és egynegyed órára azonosultam mindenkivel, akit az ambulancián találtam. Természetesen felnyitottam a borítékot, amit a rendelésen a kezembe nyomtak, mindössze csak annyi állt rajta: T. klinika! Kérjük műtéti előjegyzését. Dg.: Pansinu- sitis chr. Ezt a papirost lobogtattam meg a portás előtt, s megindultam a jól ismert úton. Sokszor jártam már ott, a professzori irodában, jól ismertem D. tanár urat, aki hajlott hátával és művelt emberségével tiszteletet parancsolt maga körül; ismertem a titkárnőt, akivel együtt nyomoztuk ki, hol készíttetett B. docens útlevélképet, mert írnom kellett róla, amikor kitüntették, de nem volt itthon — Angliában járt... És az ambulancián sokszor kerestem V. barátomat, akivel együtt jártunk kajakozni a Dunára, és aki tulajdonképpen fogorvos volt, de gégészetből is szakvizsgát akar tenni, hogy jó szájsebész lehessen. Hogy mégis miért támasztottam meg az ajtófélfát, egyfajta konoksággal, nem tudom. Azt hiszem, vártam egy ismerősre. Húsz ember ült a székeken. Hátul hárman kórházi ancugban, bizonyára más klinikáról küldték őket vizsgálatra. Emitt egy nénike, kis motyóval, a laboratórium ajtajában egy svájcisapkás cigány, a bejárati csapóajtónál két kamaszlány. A többiek sorban ültek a padokon, idősek, fiatalok, nők, férfiak vegyesen. Kék csempe burkolta a falakat, s ettől valamennyiünk feje hideg fényben derengett. Kékek voltunk mindnyájan. A többiek maguk elé meredtek, a földre. Az ajtónyitásra sem rezzentek össze, ahogy eleinte én. Ha kijött egy fehér köpenyes nő, hanyagul nyújtottam felé a papirosomat. 20
