Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Fábián Zoltán: Mint a mesében (elbeszélés)
Meglazítja koszlottszélű, szűk inggallérját, mutató és nagyujjának azzal a beidegző- dött mozdulatával, amellyel az egyenruhaviselők évtizedek óta próbálják a lehetetlent: kényelmessé tenni a magas keménygallért. — Egy szakaszvezető krumplicsillagjai többet számítottak, mint az én rozettáim. Az katona volt, én meg csak... De nem fejezi be a mondatot. Odamegy a kapcsolóhoz, s felgyújtja a villanyt. A váratlan világosságtól mind a ketten hunyorgatnak; a beszélgetés kis időre megszakad. Gyenge, huszonötös égő szórja széjjel fényét a régimódi, rózsaszínű porcelánernyő alól, amelynek peremén foghíjas üveggyöngy-füzér lóg. Az apa leveszi vastag csontkeretű szemüvegét, s megtörli kabátja sarkával. Nem teszi fel rögtön, hanem rövidlátó hunyorgással kinéz az elsötétedett ablakon. A szomszéd ház ablakában, a féloldalt leszakadt redőny mögött is kigyúlt a villany. A nyiladozott lécek között látni a zongorán álló hangulatlámpát. Szól a zongora is. Kicsit fahangon, kicsit elhangolódottan, mint a sokatvert, vén cimbalmok. Ez Eta— gyullad ki a fiú füle, s le-fel mozgatja a fejét, hátha meglátná valamelyik redőnyrésen a lány arcát. De innen a fotelból csak a lámpaernyőt látni, a ráfestett, tarka mintákat, s a piros szalagot, ami alul összefogja. A szekrény túlsó vége mellől jobban belátnék — jut eszébe, mert onnan szokta meglesni a lányt öltözködés közben. Azzal a karfára támaszkodva már emelkedne is fel, de hirtelen az apján akad meg a szeme. Ott áll a lámpaernyő alatt, kopasz fejebúbja rózsaszínűén fénylik, s furcsa mereven maga elé tartja a szemüvegét, vár, hogy a karmester beintsen neki. Értelmetlen, komikus mozdulat ez itt, a hálószoba közepén, a fiú mégsem nevet rajta, még legbelül sem, inkább meghökken. Aida. Bevonulási induló — gondolja az apa, s áll mozdulatlanul. De tulajdonképpen már régóta nincs a szobában; amikor odaát felklampírozott a zongora, egyszeribe a színház zenekari süllyesztőjében érezte magát, s fújta, teli tüdővel fújta Rhadamesz győzelmi indulóját. Fejefölött a színpadon omló selyemleplekben, pajzzsal, lándzsával jönnek a győztes harcosok, vonulnak a sorfala előtt. Ő pedig fújja: — .. .ta-ta-ta tram-ta-traaam ta-ta-ta tram-ta-traaam Szusszanásnyi szünet, majd a karmester belevág a levegőbe: Piu fortissimo! — Ta traam ta-ta-ta tram-tram-tram ta-ta-ta- traaam-ta-tram. .. Az apa hirtelen felrakja a szemüvegét, s zavartan afiára pillanat: Vajon észrevette-e? Az már nem figyel reá. A zongoraszó váratlanul megszakadt a szomszéd házban, s ő ismét a rácsosfényű ablakot lesi. Térdére könyököl, egész előre dől, így próbál a hangulatlámpa mögé látni. A szemébe tűző fényesség azonban elvakítja. Na, talán most — gondolja, mert a lány árnyéka mozog a falon; először óriásira megnő, azután eltűnik. Elfogja az izgalom, s furcsamód a parfőmjét is érzi, azt a könnyű illatot, amely akkor vette bele magát az orrába, amikor megcsókolta. Összeretten. Megérzi, hogy az apja figyeli. Felsandít rá, azután lehajlik, s bakancsa félig kioldozott zsinórját kezdi bogozni. — Igazából nem is voltam katona —mondja az apa hirtelen, logikusan fűzve tovább megszakadt gondolatait. — Csak — itt egy pillanatra újból megáll; olyan nehéz kiejteni azt az egy szót. A mélyen elzárt múlt kulcsa. Fia ezt kimondja, utána nincs megállás; mindenről beszélni kell. Igen. De meg kell tenni. — Csak zenész — mondja végül rekedten. A fiú felkapja a fejét. Erről még nem hallott. Voltak ugyan ködös sejtelmei, elejtett 7
