Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Fábián Zoltán: Mint a mesében (elbeszélés)
félszavakból, zavart elhallgatásokból, de tudni semmit sem tudott róla. Kicsit meg- hökken most, de az érzései nem változnak. — Igen, igen — bólogat az apa szaporán, önmagát bátorító hevességgel. — Ne csodálkozz rajta, régen volt, és... és... Mit is akartam mondani az „és” után? — néz magába. Elfelejtette, mert már az jár az eszében, hogy: Én voltam a hadosztály legjobb szárnykürtöse. Trombitától bom- bardonig mindent fújtam, mikor mire volt szükség: délelőtt kivonulás —szárnykürt, délben próba, este elődás a színházban —-harsona, utána meg tánczene a tiszteknek — dzsesszpiszton. Eleinte csak befelé, magának sorolja. Azután kibuggyan belőle, s teleszájjal, ahogy annak idején a zenész cimborákkal egymás között beszéltek, mondja: — ... Fújhattam kedvemre. Lilulásig. Évek, hosszú évek óta nem beszélt erről senkinek. Az életrajzába is csak ennyit írt: „Hét évig szárnykürtös voltam”. Semmi több. Úgy látszik, még a személyzeti osztályon sem voltak rá kíváncsiak, mert soha utána nem kérdeztek. Jólesik végre kibeszélnie magából. HAZAJÖTT a nagylány. — Csókolom. Szevasztok fickók — fordult be nagy szelesen a konyhába. A huzat kirántja kezéből az ajtót, s úgy bevágja mögötte, hogy majd odacsípi a sarkát. Körben a falról meg lehullik a feltáskádosott, salétromos meszelés. — Pszt, te! — fenyegeti meg az anyja, s a szoba iránt biccent. — Biztos jobban vigyáznál, ha neked kéne meszelni —teszi még hozzá mérgesen, s nyúl a szekrény mögé a seprűért. A lány az ajtóhoz lép, behalIgatózik. ? — kérdez felhúzott, fekete szemöldöke, elbiggyedő szája. Az anyában hirtelen dühödt indulattá csomósodik az egész délután feszegető aggódás, izgalom és ráripakodik: — Gyere onnét! Ne hallgatózz! Az apa és fiú dolga: férfi dolog. Nem tartozik lánygyerekre; amilyen fecseri szájú, még elpletykálná. — Inkább azt mondd meg, hol a nyavalyában csavarogtál ilyen sokáig? Éteted az embert az idegességgel. A lány felegyenesedik,de nem jön el az ajtótól.Csak azért sem; foghegyről veti vissza: — Megmondtam reggel, hogy ma később jövök. Klassz filmet... Az anya közbevág: — Egyébre se áll az eszed, csak a mozira, meg a cukrászdára. Az egész keresetedet elszórod semmire. — És a kabát? Az semmi?! — Kabát, kabát. Tudom, hogy tőlem sajnálod — rándul össze az anya. — Ne félj, többet nem veszem magamra. Odamegy a legkisebbik gyerekhez, s köténye sarkával megtörli az orrát; közben motyogja: — Eszedbe nem jutna, hogy ezeknek a kicsiknek is hozzál néha-néha egy zacskó cukrot. — Cukrot, cukrot! — Csukrot! Sivalkodnak rögtön a gyerekek, s belecsimpaszkodnak nénjükbe. Húzzák, rángatják, markolásszák a ruháját. Máskor elhancúrozna velük, de most: 8
