Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 12. szám - Fábián Zoltán: Mint a mesében (elbeszélés)

Behúzódik a sarokba, a kredenc mellé. Kárörvendő kuncogással kocogtatja össze a körmét, s hangosan súgja az öccse felé:

— Úgy kellett, káposztába hús kellett!

NAGY SOKÁRA szólal meg ismét az apa. Rekedten, kínlódva:

— Majd, ha te is megöregszel, megtudod, hogy vannak dolgok, amelyekről nehezen beszél a szülő a gyermekének, kiváltképp az apa az elsőszülött fiának.

Kis tűnődöző szünetet tart; majd:

— Hogy miért?! Magam sem tudom. Talán valami ősi, bibliai szeméremből, vagy egyszerűen csak a tekintély látszatának megtartásáért. Mindegy — így van.

A fiú mozdulatlanul hallgat, csak villogó szeme kíséri a fel-alá járkáló apját. A pofon, a sértett önérzet gyűlölködő dühvé torlasztotta lázongását. Legszívesebben felkapná az asztalról a bronz hamutartót, a hattyúval ölelkező Lédát, és... és igen, belevágná az apja fejébe, ott hátul, ahol fényesen kopaszodik.

— De talán ülj le, fiam! — fordul hozzá az apa szíves mozdulattal. — Esetleg a szokottnál hosszabb lesz, amit most mondani akarok.

A fiú nem ül le, nem is válaszol.

Azt hiszi, még mindig kölyök vagyok, akit egy lelkifröccsel elintézhet?!— áll makacsul a szekrény előtt.

— Ülj le, na, ha mondom. Ide, ni! —tolja mellé a fotelt, ezt a háború zűrzavarában hozzájuk csapódott grófi ócskaságot.

A fiú nem akarja, mégis meglódul a lába. Leül. A rugók keservesen nyiszorognak alatta.

Erről jut az eszébe, hogy annak idején az apja valahonnan a pincéből, az ezredesék holmijai közül ezzel hozta fel a fotelt: „Na, ugráljatok rajta, másra úgysem jó”. Ugráltak is. Ő is, a húga is; a többiek akkor még nem voltak meg. Két kézzel belecsimpaszkodtak a magas háttámlába, s élvezték, hogy lökik vissza a pengő, nyiszegő rugók...

Hirtelen megdühödik magára: Nem, nem akarok semmi olyat érezni, ami meglágyítana. Haragot akarok, végső leszámolást.

És bár száján volt a „köszönöm”, konokul visszanyeli.

— Azt mondod, a hortirendszer kiszolgálója voltam — mondja az apa néhány lépésnyi szünet után. — Az voltam, nem tagadom. — Megrántja a vállát: — Minek is tagadnám?! Nem én voltam az egyetlen.

A fiú gúnyosan közbeszól:

— De maga tiszt volt. Nem utcaseprő. Katonatiszt.

— Nem igaz! — perdül sarkon az apa.

Így kell vele beszélni — tölti el a fiút valami dacos kegyetlenség. Igen, így, hogy a szavak üssék, akár a kövek.

Az apa tarkója tüzel, lüktet, s a sötétség minden szívdobbanására lobban egyet. Csak semmi izgalom — nyugtatgatja magát —, mert még elszédülök... Könnyű neki, van kivel vitatkozzék. De mit csináljak én?!

Dörzsölgeti a szívetáját, s próbál józanul gondolkozni, mert — tudja jól — most neki beszélni kell. Beszélnie: az életéről, kínlódásáról — mindenről. Ez adhatja csak vissza a fiát. Ez, vagy semmi.

— Sohasem voltam katonatiszt, fiam — kezdi halkan. Odáig én nem vittem, hogy csillagot kapjak, kiváltképp arany csillagot. Nekem csak rozetta járt, ami a fináncoknak, vagy a kalauzoknak a villamosán.

— Egykutya — morogja a fiú.

— Tévedsz — néz rá szelíden — Persze, te arról az időről nem sokat tudsz. Akkoriban még kicsi voltál, később pedig nem beszéltem neked róla soha.

6