Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: Vas István: Önarckép a hetvenes évekből
megszenvedett felismeréshez azonban csak ezen a hajlíthatatlan irányú életúton át lehetett eljutni. A fiú munkájának az öreg vágyát beteljesítő éjszakai erőfeszítése és a kitárulkozó beszélgetések vallomásai után ezért válik el egymástól, hogy aztán a tragikus befejezés megrendítő egyszerűségű pillanataiban újra találkozzon a két ember. Pontos, egyszerű mondatok izzanak fel magas hőfokra Gáli István regényében, az emberi hitért folytatott küzdelem drámájában. Markáns, tárgyilagos költészetbe emelik helyenként ezt a prózát a környező világot és a két ember életének leglényegesebb tartalmait közvetítő, szinte a szerkesztés gondolati elemeiként funkcionáló képek. Az egész regény sodrása feledteti Az öreg gyengéit is: a naturalista túlrészletezésbe vesző leírásokat, vagy azt a tényt, hogy a mellékszereplők epikus párbeszéde korántsem rajzolja ki olyan művészi erővel az öreg múltját, mint a főhős közvetlen gesztusa, feltárulkozásai. De ami a legfontosabb, elgondolkodtató regényt veszünk a kezünkbe: maradandó tanulsággal, amely a világ és az önmagunk iránti hűség és a szükségszerű, mert igaz ügyet szolgáló változás benső küzdelméből sugárzik. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975.) CZÉRE BÉLA VAS ISTVÁN: ÖNARCKÉP A HETVENES ÉVEKBŐL Vas István új verseskönyve, úgy tetszik, fordulatot hozott. Pontosabban, igazolta azt a fordulatot, amit előző kötete, az 1969-es Nem számít ígért. A korábbi egyensúly és bölcs harmónia után feszültségről árulkodik. És a feszültséget irónia (önirónia) vezeti le. A feszültség a költő és környezete, az alkotó személyiség és a világ között keletkezett. S bizonyára szerepe van a személyes megpróbáltatásnak is, annak a súlyos balesetnek, amely hosszabb időre kórházi ágyhoz bilincselte a városi élet mozgalmaihoz szokott költőt; nemcsak megbénította, félelmekkel és szorongásokkal is eltöltötte. (Az új kötetben több kórházban írott vers olvasható, közöttük az In flagranti című képzeletbeli nyelven fogalmazott halandzsa-szonett is, amelynek keletkezését egész kis esszé magyarázza el.) A kórházi kényszerű „nyugalom”, amely természetesen egyáltalában nem nyugalom, sőt zaklatott és szorongató állapot, a számvetés, a nagy kérdésekkel való szembenézés állapota lett. Vas István betegágyánál az emberi lét sorskérdései virrasztónak, az élet és a halál, az alkotó munka és a művészet értelmén kellett töprengenie. Bizonyára még a vergődő tétlenség hónapjai előtt írta meg azokat a verseit, amelyekben a kérdezés, a számvetés folyamata megkezdődött; a Medárd- ra, a Beethoven öregkorára, Az ismeretlen instanciára gondolok. Már ezekben is feszültség érzékelhető, egyelőre a költő köznapi élete és a nagyvilágban tapasztalt rohamos változások között. Vas István azt vette észre, amiből lassaként korunk mitológiája lesz. Azt, hogy a tudományos-technikai forradalom lenyűgöző alkotásai az emberiség óriási többségének életét a legkevésbé sem változtatták meg, legfeljebb érthetetlen varázslatként magasodtak a feje fölé, s ezért a mitológia szerepét töltik be csupán. „. . .mire a hold — olvassuk — / Mostantól kezdve kétszer szabadul / A földárnyékból, ember járta már. / S ettől mi változik majd? Semmi sem. / Vagy tán jövőre könnyebb lesz utaznom / Ki Szentendrére helyiérdekűn. . .” Az emberiség modern (tudományostechnikai) mitológiájának távlatai és a köznapi élet gondja, nyűge — ez hozza létre már eleve a feszültséget a költői személyiség és a külvilág között. Aztán maga a kényszerű számvetés, az élet esetlegességének és törékenységének tudata, amely brutális módon fészkelte magát a gondolatok közé. Vas István is a szerepekből kivetkezett csupasz én és a körülményeitől megfosztott puszta létezés drámájának kellős közepén találta magát. Szokatlan lehetett ez a drámai helyzet annak a költőnek, aki felépült és kiteljesedett emberi személyiségével és alkotó munkában megszervezett életével oly nagyszerű várat épített a fájdalom, a történelem és a szorongás ellen. Aki a személyiséget megkérdőjelező modern költői törekvéseket belső biztonsággal tudta elutasítani. Aki ösz- szegyűjtött verseinek ars poetica-értékű előszavában így írhatott: „. . .a költői modernségnek, amely valaha — és évszázadokon át fokozódó- an — egyet jelentett azzal, hogy a lírikus a saját személyiségét is beveti a versbe, ma, legalábbis Nyugaton, lényeges tartozéka, elméletben, és sokszor gyakorlatban is, az »elszemélytelenedés«. Márpedig én kora ifjúságomtól mindmáig, lírai gyakorlatomban is, kritikai gondolkodásomban is, előbb ösztönösen, majd tudatosan, utóbb csökönyösen ahhoz az ómódi modernséghez tartottam magamat, amely a lírikus életművét nem tudja elképzelni egy határozottan megrajzolt személyiség, sőt ezen túl bizonyos fokig e személyiségnek s vele együtt a költői környezetnek története nélkül.” A személyiség, sőt e személyiség története (akár külső élettörténete, mint a kórházi fogság) most is jelen van Vas István verseiben. Csak éppen a személyiség zártságába, folyamatosságába és biztonságába vetett hit rendült meg ..........kiszáll az én, kiszáll / Az éjszakából, énlírából. Törhetik / Eszüknek szűk tokját: hol fért el itt? hová / Szökött a száműzött személyiség?” — olvassuk az Utána című vers iróniától áthatott sorait. És persze ilyen körülmények között a címbe foglalt „önarckép” fogalmának is van valamelyes ironikus színezete. De talán nem is a személyiségben rendült meg a költő bizalma, hanem a létben magában, a valóságban, amellyel a személyiség eddig párbeszédet folytatott, perben állt és kiegyezett. Lírai én és valóság hagyományosan egymást szólították, egy87
