Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 1. szám - SZEMLE - Halász Géza Ferenc: Veress Miklós: Bádogkirály

másra utaltak és vallottak Vas István költészetében. S most, talán a kényszerű bölcseleti megrendülés eszméleti kínjai között, amelyek kikezdték a tegnapi biztonságot, a büszke rációt, most valamiképpen megbillent a valóság szerkezete. A világból, amely korábban „coincidentia opposito- rum”-nak, ellentétek keresztezési pontjának, azaz mégiscsak egyfajta rendnek, rendszernek látszott, most „talányos titkosírás”, „rejtjeles rúnák rendszere” lett. És ezzel a költészet és a valóság viszonya is átalakult, nemcsak a személyiség és a létezés viszonya.

Vas István mindig a valóság tükrének tartotta a költészetet. Ezért vonzódott a valóság költőihez, Horatiushoz, Goethéhez, Apollinaire-hez és Kosztolányihoz. Apollinaire-ről írta őszinte egyetértéssel valamikor: „Azt a lírizmust, amely Nerval, Baudelaire, Rimbaud és kivált Lautréa- mont óta egyre inkább befelé, a lélek titkai és látomásai felé fordult, most hirtelen kifelé fordította, a külvilágra, az életre, a kézzelfogható valóságra.” Most viszont a valóság is megrendült, mintha kidőltek volna pillérei. Vas Istvánt az a szemantikai bizonytalanság kerítette be, amelyről a modern nyelvfilozófia beszél, midőn összeveti a nyelvet és a valóságot, és kérdőjeleket tesz a nyelv pontos valóság kifejező szerepe után. A nyelvi rendszer, mondják, sohasem fejezheti ki pontosan a valóság rendszerét, a szó és a dolog sohasem vághat tökéletesen egybe. Nem a valóságról beszélünk tehát, hanem a nyelvileg kifejezett valóságról, s e kettő egyáltalában nem ugyanaz.

A fogalmak átrendeződése és megkérdőjelezése során, amely Vas István új költészetében bekövetkezett, a nyelv iránt érzett kételynek is fel kellett vetődnie. „Meg kellene tán közelebbről / Jelölni de minek! amint / Megfogtuk, már a foglalatból I Kisiklott, szó lett, állapot, / Mely ismét valamit jelöl, / Egy másik bökkenő, mögöttes / Új helyzet, állapot, jelentés / Jele, neve visszfénye csak. . .” —szól nagy verseinek egyike, a Rés et verbum amely a dolog és az ige különös viszonyát vallatja, s a nyelvfilozófiai kételyt szólaltatja meg. így lesz a szóból „orosz baba” vagy „tükörterem”, amely önmagát rejti, önmagát tükrözi. Hasonlít ez a bizonytalanság a természettudomány önmaga iránt érzett újabb kételyeihez, amelyeknek Heisenberg adott frappáns megfogalmazást, midőn arra utalt, hogy a természettudós valójában nem a természettel magával, hanem „az emberi kérdésfeltevésnek kitett természettel” találkozik az anyag vallatása során.

Vas István is egy vívódó és tragikus költészet kérdésfeltevésének kitett létezéssel és valósággal találkozott új kötetének verseiben. Ennek a találkozásnak, úgy tetszik, nagyok a nyereségei. Hevesebb indulatok, emésztőbb töprengések, újszerű formák, amelyek éppen művészi biztonságuk, „formafölényük” révén hozzák vissza és teszik erősebbé, tartalmasabbá azt a fogalmat, amelyet különben megkérdőjeleztek: a költői személyiség fogalmát. Ebben az értelemben az új versek valóban önarcképet adnak, a hetvenes évek Vas Istvánjának vívódó, kutató arcát vetítik elénk. (Szépirodalmi Kiadó)

POMOGÁTS BÉLA

VERESS MIKLÓS: BÁDOGKIRÁLY

AmiótaVeress Miklós második kötete, a Bádogkirály napvilágot látott, annyi verse jelent meg a folyóiratokban, a napi és hetilapok irodalmi hasábjain, hogy azokból összeállna akár egy újabb könyv. És egymás után sorjáztak a publicisztikába tartozó jegyzetek, cikkek is. S a költő alakváltozásaihoz tartozik, hogy időközben a fiatal irodalom egyik szervezője lett a Mozgó Világ című folyóirat felelős szerkesztőjeként. És ilyen irányú elhivatottságáról is meggyőzően nyilatkozott, akárcsak poétái szándékairól és tetteiről.

És szinte hétről hétre gyarapodik a Veress Miklós neve alá tartozó „szakirodalom”. Ő az, aki legmegbántottabb pillanatában sem ejthetné ki a száján, hogy nem figyelt rá a kritika. Ma már elképzelhetetlen, hogy ne essék róla az átlagosnál több szó, amikor az utóbbi esztendő lírai termését veszik számba az elemzések. Bata Imre jegyzi meg vele kapcsolatban: „Már első kötetében hallani lehetett ezt a saját hangon bejelentett igényt. Nem az irodalomból akarta kicsiholni a lírát; ha példákra nézett is, messzire látott. Tudott egész verset írni, és versének dallama volt. Most az is látszik, milyen messzi a távol, ameddig tekintete ér. Az újkori költészet kezdeteit látja”.

A Veress-verseket elég nehéz elemezni. Pedig nem tartoznak azon költemények közé, amelyekről valami furcsa félreértésből azt szokták mondani, hogy eszköztelenek. Eszköztelen líra nincs. Más kérdés, hogy a tökéletesség egyik jele, amikor a műalkotás szinte megmagyarázhatatlanul vonja bűvkörébe a közönségét.

A Bádogkirály szerzője már korábban végigpróbálta a verselés műhelyfogásait — a míveskötött formájú szonettektől a lélegzet ritmusára robogó szabadversekig. Amelyek csinált versek maradtak, szépen elhullottak, még mielőtt antológiába, vagy önálló kötetbe kerültek volna. Az újabb költeményekben a legfeltűnőbb az archai- zálás, amely régi magyar vers-idomok és kifejezések szervátültetését jelenti az élő nyelvbe; gyakran ismétlődik a szójátékok valamiféle szomorkás kedvessége; a rímek olykor távolról és finoman csengenek; meseszerű és filozofikus hangulatok ötvöződnek; jellemző a „fillérvitézek”- féle tömör és kifejező szóösszevonásos metafori- kusság, illetve a kihagyásos szerkesztés.

A legfontosabb, hogy a verseknek igazi hatásuk van. Egyfelől művészi alázatot éreztetnek, amely semmilyen tehetségből sem hiányozhat, másrészt pedig egyfajta belső büszkeség érződik a kötetből, amely nélkülözhetetlen a tehetség megőrzéséhez.

88