Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 11. szám - MŰHELY - Tornai József: A költészet mai eszközei
ról, történelemről, halálról, szerelemről, nemiségről, igazságról, szabadságról és kiszolgáltatottságról, mint bármikori elődeik. Nem tehetnek mást: újra és újra át kell törniük a nyelvi megszokást, az irodalmi formát, hogy a személyesen fölfedezett valósághoz eljussanak. Senkisem szenvedett még ennyit a civilizáció ellentmondásaitól, az emberi kapcsolatok útvesztőitől, a társadalom megállíthatatlan átalakulásától és közben mozdíthatatlanságától, mint mi. Senkisem tudta még jobban, hogy minden emberi nyomorúságnak a társadalom forradalma az orvossága és senkit sem szorongattak még jobban az egyed ül maradás rémképei, mint minket. Ezekhez a megrendülésekhez új költői nyelv kell. És az új nyelv kikerülhetetlenül teremtett új, aszimmetrikus formákat, végtelen változatú ritmust. Weöres Sándor, Csanádi Imre, Juhász Ferenc, Nagy László egyszer már megteremtette az új nyelvet. Érzékletesebb ez a nyelv, mint bármelyik előző irodalmi korszaké: kegyetlen, finom, szálkás, súlyos és könnyed, fekete és fényes, szikrázik és vérzik. A népköltészet legősibb igéi éppen úgy megvannak benne, mint nagy költőink kifinomult vagy robusztus szavai; vagy a modern tudomány és gondolkodás szakkifejezései. Mert a nyelv, a szó, a megnevezés hatalma a költészet legvégső titka. Kimondani, amire nincs kifejezés. Az átélt tapasztalatok, érzelmek, higanyként változó közérzetünk maméginkább meghaladják a szókincs határait, mint valaha. Belső és külső fölismeréseink térképén egész országrészek világítanak fehér foltokkal: nincsenek rá szavaink, kifejezéseink. Kimeríthetetlennek látszó anyanyelvűnk a valóság ismételt megrohamozása közben folyton meglep a végességével. Új fegyverket kell kovácsolni. így születik meg napjainkban a költészet legősibb fajtájának egyre erősebb tudata. Az esztétikai értelemben vett varázsénekre gondolok, amely a vallomás mellett a líra másik nagy lehetősége. A vallomás fajtájú versben az emberi én és a világ viszonya világosodik meg, a varázsénekben a dolgok megnevezése, fölidézése válik nyelvi, ritmikai, képi valósággá: a kozmikus, a természeti és az emberi létezés, amiben az én már nem különálló, esetleg elszigetelt, elidegenült lény többé. Az őskultúrák, a primitív népek és a népköltészet különféle formájú és célú szövegei nyújtanak meglepő példát arra, hogy a varázsének hőfokán, a varázsének szóteremtő módszerével írt versben nincs szükség intellektuális átmenetekre, közvetlen gondolati részekre, elvont megfogalmazásokra, Azzal, hogy a világ dolgait megnevezzük és egymás mellé helyezzük, az újrateremtésnek ezzel a mozdulatával azonnal körülvesszük őket a filozófia feszültségével is. Weöres Sándor éppúgy ismeri ezt a módszert, mint Saint John Perse, Senghor, René Char, Ginsberg, Vincente Aleixandre és más spanyol és délamerikai, afrikai költő. Az egész költészetünkre kiható fordulatot azonban Juhász Ferenc adta meg A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című költeménnyel az ötvenes évek derekán. Innen kell a mai magyar líra megújulását számítani. Ennek a varázséneknek fölszabadító robbanása vágott utat minden további lírai vállalkozásnak. Új lehetőségek, új kockázatok, új győzelmek és vereségek korszaka kezdődött meg. A magyar verset, a költészet iránti igényt azóta nem lehet határok közé szorítani többé. Tudjuk, mi van ez alatt az igény alatt. Tudjuk, mit követel ez az igény. A költői kifejezés eszközeit ma megint meg kell újítani. A mai átélések már a tíz évvel ezelőtti kereteket is szétfeszítik: nem férnek bele, nem felelnek meg nekik. Gazdagabbak, félelmetesebbek, kihívóbbak, mint az irodalom, amely százával ontja a megszokott verseket, elbeszéléseket, regényeket. Egy űrhajós a föld közelében, egy asszony, akit nappal nem hajlandó megismerni 78
