Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 11. szám - MŰHELY - Tornai József: A költészet mai eszközei
ban annyira túlsúlyra jutottak: majdnem minden más eszközt kiszorítanak maguk mellől. A jelkép, a képzettársítás és a metafora a ma kialakuló költészet legcélszerűbb fegyverei, szerszámai. Évezredekig csiszolódtak a kultikus- és varázsszövegekből, az allegóriából, a hasonlatból, a szókép kezdetlegesebb formáiból. Most már olyan tökéletesek, mint a kalapács, a hegedű vagy a kulcs: kialakult végleges rendszerük és alkalmazási területük. Az emberi létezésnek és gondolkodásnak a költészetben nincs náluk magasabbrendű kifejezőeszköze. Tömörré, árnyalttá és súlyossá teszik a verset. Más módon megközelíthetetlen rétegekbe is le tudunk velük fúrni. Közülük is talán a metafora a legtökéletesebb: az érzéki és szellemi embert fogja át, egyszerre kép és gondolat, teljes egysége művészetnek és eszmélkedésnek. Mai formája a szürrealizmus nagy vívmánya, de ott lappangott, sajnos, sokáig észrevétlen, már a népdalokban, ráadásul meghökkentő gazdagságban és merészséggel. így derült ki, hogy nincs igazi modernség a múlt példái nélkül. Nincs korszerű költő, aki ne bányászott volna a népköltészetnek ebből a rejtettebb, de számunkra legértékesebb rétegéből, ne kapott volna ősi, földalatti szájaktól bátorítást, hogy versenyre keljen velük új metaforák teremtésében. A metafora a költészet legbelső forrása. Mára azonban olyan — a költő és az olvasó számára egyaránt — veszedelmes sporttá vált, amikor egyre nagyobb távolságot kell a kép és a gondolat között átugrania a képzeletnek. A régi metaforának valamiféle biztos hasonlóságon kellett alapulnia; a mai valószínűtlenségével okoz meglepetést. Hol van Petőfi egyik legszebb metaforája — „...lassan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet” — fogalmi távolságban az efféle Nagy László-sornál: ,,a kezek a zene aranyóljaiból kieresztik a vérengző dallamokat”, vagy ilyen Juhász Ferenc-sornál: ,,ó, Földgolyó, halottas ló feje, tejút-kristálytoll a bóbitája”? De a legfiatalabbaknál is azt látni, hogy Eluard, Dylan Thomas, Saint-John Perse, Lorca, Reverdy, Corso vagy Ginsberg éppúgy megtette rájuk a hatását, akárcsak hazai mestereikre. A húsz-huszonötévesek már a költészetnek abba az iskolájába járnak, ahol nincs téma- és élményvers, ahol a szavak, képek, látomások megtelnek magukon túlmutató jelentéssel, titokkal. Ezekben a versekben már szinte semmi sem azonos önmagával. A megnevezett tárgyak, mozdulatok, érzelmek, gesztusok: jelképek vagy fél-jelképek. Rejtélyesek? De nem megoldhatatlanok. Csakhogy mivel az emberi létezés második vagy még mélyebben fekvő rétegéről szólnak, a nyelvnek is egészen más tartományából táplálkoznak. Durvább, tárgyszerűbb, szokatlanabb szavakat és képeket találunk bennük. Ezek közt a tárgyak-képek és a mondanivaló közt ijesztően új kapcsolatok, váratlan ugrások, kihagyások, teszik próbára az olvasó vállalkozókedvét. A költő semmivel sem siet közvetlenül segítségünkre: jelez, utal, feszültségeket teremt, megismétel bizonyos szavakat vagy képeket, ritmusokat, mert a láthatatlant, az el- mondhatatlant akarja kifejezni, ahogy a zenében szokás. És akárcsak az egyszeri operahallgató, aki a Traviáta közben azt kérdezte: „Szép, szép, de miért nem mondják el, amit akarnak, prózában?” — ezekkel az új eszközökkel kapcsolatban is fölcsattanhat a vád: minek ez a sok furcsa jelkép, ezek a csontok, madarak, fák, állatnevek, versbe nem illő tárgyak, vakító kontrasztak, először látott szókapcsolatok? Nem lehetne egyszerűen? Csakhogy a mai embert, a mai költőket nem a szép egyszerűség érdekli, hanem a valóság: az, ami megtörténik velük, amit átélnek. Ezeket a semmilyen múltbeli élményekhez sem hasonló átéléseket csak új nevekkel, megnevezésekkel és asszociációkkal lehet napvilágra hozni. A szokatlan forma, a megdöbbentő képi rendszer: kényszer. Ezek a költők közelebb állnak a valósághoz, többet tudnak erkölcsről, politiká77
