Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 11. szám - MŰHELY - Tornai József: A költészet mai eszközei

most először történik meg, hogy a tudományos kutatás eredményei megelőzik a filozófiát és a művészetet.

És az egyéni halál ősi tudatához most először társul az egész emberiség halálának tudata.

Saját fájdalmunkhoz, örömünkhöz, sőt, történelmi közösségünk fájdalmához és öröméhez most minden népét hozzá kell vennünk, ha akarjuk, ha nem.

Egy Hamlet helyett már több milliárd Hamlet él a földgolyón.

A líra — akárcsak a többi művészet — évtizedről évtizedre szinte alapjaiban, csontvázában és lelkében igyekszik lépést tartani: átváltozni, megteremteni a maga új helyzeteit. Nemcsak József Attilához és Weöres Sándorhoz, de az ötvenes évek Pilinszkyjéhez, Juhász Ferencéhez és Nagy Lászlójához képest is előbbre kellett lépnie. Gondolatibb lett és érzékletesebb. Majdnem teljesen elhagyta a rímet és a következetes ütem- és strófaképleteket. De egyre gazdagabb ritmusváltozatokkal és metaforával is él. Képi világát gyökeresen kicserélte költőietlenebb, valóságosabb elemekre. Természetes, hogy nyelvezete is újjászületett.

Nem volt még irodalmi korszak, amikor a költészet ilyen gondos gyorsasággal szabadult volna meg a már irodalommá vált verseléstől. A kifejezőeszközöknek megvan az a kellemetlen hátrányuk, hogy minél jobban kialakulnak, annál inkább határt szabnak a kifejezésnek.

A rím is így vesztette el a hatékonyságát.

Vagy legalábbis az egyeduralmát. Az évekkel ezelőtt megjelent Első ének című gyűjteményben a legfiatalabbak már alig-alig használnak szabályos rímes szerkezeteket. Ezt látjuk az 1975-ben megjelent elsőkötetes költők verseiben is. Hosszú európai, de mondhatnám afrikai, ázsiai és amerikai folyamat érkezett el hozzánk, mégpedig úgy, hogy előbb nálunk is be kellett érniük a változásoknak. Ebben talán az volt a legfontosabb, hogy kiderült: a mi lecsupaszított látásmódunk számára fontosabb maga a szó, a kifejezés, mint a rím. A rím mégiscsak dísz a szavakon, könnyen eltakarhatja a mondanivalót, a valóságot és igazságot, amire ma a líra egész létét föltette. A rím nem tűnt el teljesen és főleg nem tűnik el véglegesen, de ma esetlegesnek, puhának érződik a tárgyak, képek és gondolatok szilárdságához képest, melyeket a puszta, dísztelen szó fölidéz, ha megfelelő helyre tesszük.

Szerkesztők és olvasók egyre több rímtelen verset látnak, pedig nálunk nagyon sokan hiszik még ma is, hogy rím nélkül nincs is költészet. A zavar csak fokozódik, amikor a rendezett kettő-három vagy négy-nyolcsoros strófák is széttöredeznek érthetetlenül szabálytalan csoportokra, egyes sorokra; hosszú és rövid vagy egyszavas sorok sodródnak rendszertelenül a gépiesen váltakozó sorhosszok helyett. A gyanakvóvá váló olvasó ráadásul egyetlen következetesen ismétlődő versmértéken sem ringathatja végig magát: a mai versben — ugyanabban a versben — mindenféle ritmus előfordulhat, csak az ismétlődésre nemigen lehet számítani; ami szinte megoldhatatlan föladatok elé állítja az előadókat is.

És akkor még itt van a próza-vers, a vers-próza és mint végső lehetőség (legalábbis egyelőre) a konkrét vers és a ,,szöveg”.

A legnagyobb nehézségeket azonban nem ezek a külső formai módosulások okozzák. A huszadik század második felének verse szabad képzettársításaival és az ezeknek következtében hihetetlenül megszaporodott metaforáival teszi olyan meredekké a fölfogásához vezető utakat. Pedig éppen az asszociációk és metaforák technikájának ilyen órisái mértékű alkalmazása a mai modern költészet legfőbb eredménye és büszkesége. Képzettársítások és metaforák nélküli költészet sohasem létezett; ezek a kifejezőeszközök a líra legősibb fegyvertárához tartoznak. Most azon76