Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - MŰHELY - Jaroszlava Pasiaková: A Tanu és közép-európai analógiái
minden egyes államnak legnagyobb biztonságot és legszabadabb egyéni fejlődést jelentő európai együttműködési rendszernek.” Németh László is a leendő értelmiséget és annak történelmi szerepét szélesebb összefüggésekbe helyezi. Ismerkedni kezd a szomszéd népek nyelvével, történelmével, s keresi a közép—kelet-európai népek szellemi együttműködésének a lehetőségeit. A harmincas évek elején megalapítja a Tanú című folyóiratot (1932—1936), amelyet egyedül szerkeszt és ír. A Tanú nagyon fontos funkciót töltött be; alapos, mély tudósítást adott az egész magyar kulturális életről, annak fővonalairól, új törekvéseiről, de a tradíciókra való visszatekintést sem mellőzte. így pl. A hét napjai című rovatban beszámol a hét kulturális eseményeiről — előadásokról, kiállításokról, új publikációkról. „Hiányzó arcképek” c. rovatában „feltámasztja halottaiból” a régen feledésbe merült írói arcképeket, írásokat. így pl. behatóan foglalkozik egy Csáth Géza-novelIával, amely a cseh zenészekről szól. Csáth Gézát mint kitűnő orvost, írót és zeneszakértőt jellemzi, aki Haydnt, Mozartot szerette, az abszolút zenét és az abszolút zenészeket, hiszen ő is „abszolút muzsikusa” volt az írásnak. Ezért oly hitelesek a Magyarországra származott cseh muzsikusok portréjai és olyan meghatóan meggyőzőek a cseh muzsikusok sorsa. Németh L. így elemzi a cseh zenészeket Csáth Géza alkotásában: „Cseh muzsikusok, akik egy műveletlen magyar városba kerültek, tánczenére fogva eliszákosodnak, elzüllenek, végre jön egy új karmester, kidobálja a régieket, s nekik a karzatról kell nézni, amint a város tapsviharában adatja elő a harmadik szimfóniát. — Szép novella, lehetetlen a Nyugatra nem gondolni, meg akik előtte voltak; a végén ott is a magyarázat, a szegény csehek azért züllöttek el, mert a XIX. sz. utolján, a „dark age”-ben kerültek Magyarországra ...” „Mi történt?” című cikkében (Tanú 1935, 107) Németh László megindokolta — bizonyos időtávlatból — lapja elindításának az okát és a tervét: „A magány nem lehet cél, csak kényszerűség. Ha Magyarországon 1932-ben lett volna közösség, melyhez csatlakozni nem önfeladás, a Tanú-t sosem indítottam volna meg. Nem volt, s én megpróbáltam emberektől távol mondani el, amit az emberek közt el kellett hallgatnom. Aki akart, odafigyelhetett; én elsősorban a magam javára elmélkedtem, világos ábrákban akartam látni, amit eddig csak ösztönben éreztem.” Hogy mennyire igaz, hogy elsősorban saját magának és magában elmélkedett, töprengett, mérlegelt, összehasonlítást tett mindazzal, ami valamilyen módon megérintette vagy biztatóan hatott rá, kitűnik azokból a cikkeiből, amelyekben saját kortársai életútját figyeli és értékeli. Talán a legjobban rátapinthatott az áthidalhatatlan különbségekre a saját és a Szabó Dezső szellemi alkatában. Egy fiktív nekrológban, egy rosszul sikerült Szabó D. könyvéről írva (Szabó Dezsőről, a Karácsony Kolozsvárt c. könyvéről, Tanú 1932, szept. 1.) hangsúlyozta: ........Szabó Dezső már megírt három-négy hattyúdalt, ez azonban oly jól sikerült, hogy kicsalja a nekrológot. Ripacs? Az is. De nagy ember is. Amit megvont tőle a természet, az az arányok érzéke, s a szellem nemessége:a lojalitás; amiből többet kapott: az indulat. És a hiány elszabadította a fölösleget; mint rák az ép testre, úgy nőtt rá a féktelen érzelmi élet, elborította agyát, felborította művét. Igaza van; ha németnek, franciának, angolnok születik, nem itt végzi. Másutt újság-fejedelem vagy népvezér lett volna belőle. Itt tönkrement. Az utókor el fog szörnyülködni gonoszságain. Pedig jobb volt azoknál, akik vigyáztak rá, nehogy papírra vigyék tetteiket. Elhibázott élet, de egy kötetre való védőbeszédet lehetne írni mellé .. .” 61
