Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - VALÓ VILÁG - A diplomások műveltsége (Hozzászólások és Hideg Antal, Lázár István és S. Kiss Ildikó vitacikkei)
pedagógiai kezdeményezéseknek. (A Németh László-i koncepció nemcsak korában egyedülálló!) Úgy gondolom, mielőtt a válaszadókat marasztaljuk el (akiknek őszintesége már csak azért is dicséretes, mert módot, ürügyet ad a polémiára), bíráljuk az oktatási rendszert, amely szerint ismereteiket elsajátították, nevelődtek. Közelmúlt oktatási rendszerünk nem hangsúlyozott olyan személyiségfejlesztő tényezőket, amelyekre az új (reméljük!) épülni fog: a gondolkodtatást, kreativitást, a permanens nevelést, önképzést stb. Az ,,új” ember ,,új” iskolák padjaiból indul. Nemhiába mondja Ajtmatov, hogy a „rakéták az iskola küszöbéről emelkednek fel a kozmoszba”. Vajha a mi iskoláink is ilyenek lehetnének! „Az iskolapadban érlelődik a gondolkodó ember, a természet titkainak ismerője, faggatója. . .” Ehhez egész oktatásügyünk átformálása szükséges. Nemcsak olyan iskolák, ahol az információ közlése folyik, hanem megszülethet az információra való igény, ennek ébrentartása is megtörténik, és kielégítésének lehetősége is adott. „Ehhez kell, hogy a tanítók a leghaladóbbak legyenek, olyanok, akik az utánuk következő nemzedéknek a saját nemzedékükön belül szerzett tudáselőnyüket adják át és — természetesen — ne azt tanítsák, amit ifjúkorukban a megelőző nemzedékektől ők maguk tanultak..(Jár.ossy Ferenc) Varga riportalanyai nyilván nem így tanultak, őket sem így tanították. A sok keserű, kiábrándult hang erre utal — s jó erre kicsit,,odafigyelni”. („A fő bűnös a középiskola. Velem például a magyartanárom utáltatta meg az irodalmat és az énektanár a zenét. . .”) A küszöbön álló oktatási reform egyik kulcskérdése a megváltozott didaktikai módszerek mellett — tekintettel a tananyag nehézségére, mennyiségére — nyilván egy új, izgalmas, korszerű feladat: a tantárgyak anyagának „átstrukturálása.” Végül, de fontossági sorrendben nem utolsóként a cikk harmadik, igen izgalmas problémáját említeném: Varga 50 diplomásról beszél, s ennek a vizsgálódásnak az alapján az „értelmiségről” nyújt elszomorító keresztmetszetet. A polgári és marxista szociológia egyaránt sokat vitatott problémája rejtőzködik itt: ki az értelmiségi? Mi az értelmiség? Lehet-e az értelmiséget a „diplomásokkal” azonosítani, vagy azon emberek csoportja inkább, akik hivatalból nem „fizikai”, hanem „szellemi” munkával keresik kenyerüket? Mit értünk magán a megjelölésen: felsőoktatási intézményben való végzettséget, „E” kategóriát, beállítottságot, mentalitást, esetleg intellektualizmust? A polgári társadalomtudomány hajlamos azonosítani egyfajta szellemi mentalitással, pszichikus jellemzővel — így válik az értelmiség „osztályfelettien” lebegővé a mann- heimi doktrínák alapján. Más polgári ideológusok megteremtik az örök értelmiségi ideáltípusát, illetve értékkülönbségeket tesznek egyes értelmiség-csoportok között. (Geiger) A marxista felfogás mint történetiségben adottat értelmezi az értelmiség rétegét, s vizsgálja a társadalmi munkamegosztás és tulajdonviszonyok komplex rendszerében, struktúrájában. A probléma a tudományos-technikai forradalom óta egyre égetőbbé válik, t.i. ennek egyik velejárója, hogy a fizikai és szellemi munka közötti távolság csökkenésével egyre kevésbé beszélhetünk csak fizikai munkáról, illetve a magas szintű tudományos munka közel került a termeléshez. így a tudományos-technikai forradalom fejleményeként megváltozik a munkaerő struktúrája, jelen felfogás szerint „konkrét történelmi-társadalmi vonatkozások magyarázzák, mely tevékenységek követelik meg a fogalmak általánosító kezelését, ismeretek magasszintű, önálló alkalmazását — azaz, mely tevékenységek válnak értelmiségi tevékenységekké, de azt is, kik válhatnak értelmiségivé, s milyen lesz elhelyezkedésük a társadalmi hierarchiában. Funkcióik, személyiség- jegyeik csakis a társadalmi viszonylatrendszerekkel összhangban értelmezhetők.” (Fíuszár Tibor) Varga cikke a köztudatban hagyományosan élő értelmiség-felfogáson alapszik, de a 57
