Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Földiák András: Rózsaszínű leányszobák nyomában
— Az ábrázolás és a színösszetétel fogott meg. Azonkívül a régi és a mai stílus ellentéte — mutat Olga a képre és az arrébb levő divatkivágásokra. És még nincs vége a forgatagnak. Borika gyűjteménye következik. Archaikusán egyszerű gyermekrajz: bicikliző kislány, amint estében az árok felé röpül. Az életképen vízfestékkel pingált fölirat: A SZERELEM ÖL, BUTÍT ÉS LEDÖNT A KERÉKPÁRRÓL. Bivalynyakú nagy ősgonosz dülled rám. Egy szobor körbeollózott kobakja. Minden vonása taszító: fénylőén kopasz, vaskemény feje, gorilla orra, ritka, mély ráncai, közömbös kígyó tekintete. — Ezt miért tették ki?! — Hát mert olyan ronda — feleli Borbála. — És szebbé akarják tenni a szobát vagy rondábbá? — Eredetivé. Egy szobában mindennek kell lennie. A rendes dolgok ott vannak az ágynál — mutat az emeletes ágy fölé Borika. A mennyezet és a pokróc között gondosan tervezett dekoráció díszeleg. Középen lakkozott dísztök ragyog, jobbra és balra egy-egy toboz. Tágabb körív vonalán színes húsvéti lapok következnek: nyuszik, hímes tojások, szegfűcsokrok, barkák. Még néhány cigarettásdoboz ékeskedik, és az egész vitrinfalat vörös dísz-szalag keretezi. 7 A folyosón, fénykarikák homályos árnyékában búcsúzom a lányoktól. Valamivel meg akarnám szolgálni a falak emlékét. Kártyanaptárak után kutatok a zsebemben, pattognak a csonttapintású kis lapok. Pillanat alatt seregbe gyűlnek a lányok, kapkodják, szedik a kártyákat. Megint rámszól a faliújság. Miért taszítják annyira egymást ezek a tablók és szoba- falak?Ugyanaz a technika, látszólag ugyanaz a forma. Rajzszögek és ragasztások. Külön- külön csaknem minden elférne a szobákban is, együtt mégis mennyire más. A személyhez és élményhez nem kötött didaktika ellenkezik a falak markáns szabadságával. A falakon mindennek értéke önmagában van: a színben, a mozdulatban, a „szürrealista” kompozícióban, vagy épp a rútságban — bármiben, ami eleven. És nézd csak! A lépcsőn egy porcelán táncosnő gurul, nyomában bőgő szarvas, csörögve pörgő ólomkristály. Egyre többen lesznek. Szakadnak, potyognak a jelképek. Amott esik egy kereszt előtt megfagyott kisfiú, a keresztényi jóság címere. Lassan lebeg lefelé a hímzett sámliterítő, húzza maga után az „annak ott a helye édesfiam” bölcsességét. Hopp! a család büszkesége, a papa erőt, pénzt szimbolizáló óraláncos portréja. Nagyot puffan. Ó, az a finom kis pikantéria, hát igazán kár érte, zuhan egy nyújtózkodó aktfigura. És az a művésziesen megfestett virágcsokor . . . Pedig hát ennyi kell, nem putriban vagyunk, itt kultúremberek laknak. Micsoda nagy fergeteg! Már tele van a lépcsőház. Sűrű sorokban hullanak, elfedik a mennyezetet. Szűz Mária száll alá, karján gyermeke. De kérem, ehhez nincs joguk, a katolicizmus, a vallás- szabadság, én és a feleségem . . . Most egy vitrin érkezik. Ott fönn a magasban mintha Borika állna. Igen, ő az. Kezében nagy festőpemzli. Kuncog. Óriási zöld csíkot húz, mellé kövér sárgát és huncut lilát. Kiloccsantja az egész doboz festéket. Patakokban folynak a színek. Zsebébe nyúl, kihúz egy beategyüttest, és beleragasztja a festékbe. Megszólalnak a gitárok, trillázik, búg, ömlik a zene. Fölkap egy pirosszemű, ijedt kisnyuszit, magához szorítja és táncolni kezd. Körülfonja a villanyorgona búgása, lába alatt szivárványcsíkok sziporkáznak. — Halló, Borika! — kiáltok föl. Nohát! Értitek? Szamárfület mutat a világnak. 47
