Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Fehér Zoltán: A babonás falu
A hagyományok átszármaztatásában nagy szerepet játszott a falu gyermeknevelési gyakorlata. Nevelési eszményük a faluközösségbe jól beilleszkedő „ügyes” ember volt. Épp ezért a szokásrendszerben mindenütt szerepet kaptak a gyermekek is. A fiatalokat a felnőttek, különösen az öregek feltétlen tiszteletére nevelték. Számtalan történetben említik meg, hogy bizonyos szokásokra öregek oktatták a fiatalokat, nemegyszer szentenciaszerűen megfogalmazott mondatokban. J. Mihálynét így oktatta az anyósa: „Idefigyelj! Máskor, ha levágod a körmöd, mind ide rakd a kebeledbe. Különben a másvilágrul haza kell gyünni, és azokat a körmöket megkeresni.” A Luca napján kővé vált kenyér történetében is öregasszony tanítja a fiatalabbat: „...És vót egy még öregebb asszony. Az meglátta azt, és azt mondta annak az asszonynak: Látod, lányom, így jár, aki Luca napján kenyeret süt. Mert az nagyon tartaná a maga napját...” A halottöltöztetés szabályát is így örökítették át. „Meghalt a Julka néni kislánya, és ő maga öltöztette föl. Odament egy öregasszony, és azt mondta neki: Kár vót ezt neked tenni. Nem lett vóna szabad őneki felőtöztetni, mert így nem a gyerekek temetik el az anyjukat, hanem anya az összes gyerekeit, mert az elsőt ő öltöztette.” Betegségek egyszerű gyógymódjának öregek voltak a tudói. „S. bácsi azt mondta, hogy nagydolgot kell csinálni a gyalogúira. Tartsam vissza, hogy sok legyen. És beletú'zni virágot. Aki meglátja, megcsodálja, hogy ide csinál, még virágot is tűz bele ...” Kimagasló személyiségek: a hagyományok specialistái A régi falu Íratlan szabályait, egész értékrendszerét az olyan emberek közti interakciók, kommunikációk hozták létre, akik jól ismerték egymás viszonyait, képességeit. A néphit fennmaradásában nagyszerepe volt bizonyos „feladatspecialistáknak”. Ilyenek voltak a helyi és a szomszéd falvakban lakó javasok, akiknek viselkedését mindenki tudomásul vette, sőt elvárta. Ők aztán igyekeztek szerepüket az elvárásoknak megfelelően eljátszani, tudásukat természetfeletti eredetűnek tüntették föl, hogy ezáltal tekintélyüket még növeljék. Alakjukat már életükben egész mondakör övezte. Minden hozzájuk vezető út egy-egy újabb élménymonda forrása lett. Mindenki tudta róluk, hogy aki „ilyen babonákat csinál, pár évvel mindig fogy az élete ... A házban muszáj egy betegesnek vagy nyomoréknak lenni ...”, hisz tudását először a rokonságban próbálja ki. Rendszerint idegbeteg emberek, mint a rokonnépek sámánjai. „Ez a faddi ember is meg ez a foktűi asszony is olyan ijesztő külsejű. Sovány arcú, beesett szemű. Fél az ember, ha ránéz.” Az utóbbi időkben már csak végső kétségbeesés vitte ilyenekhez a beteg hozzátartozóit.,,.. .Hát elmentek oda próbálni Faddra. Éppen két ember ment be a faluba. Ő nem vót otthon, a borbélynál vót. Elküldték a lányt érte. Hazagyün az ember. Mind a ketten mentek, a bátyja is meg az apja is a gyereknek. Azt mondja, mikor begyün az udvarba: Má régóta várom én magukat, hogy elgyünnek. A nagybácsi kinn maradjon, az apja gyüjjön be a szobába. A tambura lóg a szögön. Elkezdőit szőni a tambura magátul. Az vót az érdekös! — Mi baja? Megmondta. Orvoshoz ne menjenek, mer az mindjárt vágni akarja. Ide nem köll semmi, csak zöldséglevél. Rákötni, mindjárt kifakasztja. Mikor maguk átkelnek a Dunán, haza ne menjenek egyenesen ... Az asszony várta őket az utcán. Az vót. Megmondta az ember, hogy várni fogja űket.. Miért fogadta el az egyén a ráruházott szerepet, a közösség véleményét, miért alkalmazkodott hozzá? A javasok esetében ez azonnal érthető, hisz gyógyításaikért kaptak némi ellenszolgáltatást hálás betegeiktől, nem beszélve az őket körülvevő általános tiszteletről. A „boszorkányság” elfogadása viszont csak azzal vigasztalta a magányos 35
