Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - Pelle János: Csobánc közi románc (Novella)
PELLE JÁNOS CSOBÁNC KÖZI ROMÁNC Az elviselhetetlen, vijjogó hang behallatszott a betonskatulyák nyílásain, másodpercek alatt megfertőzte a nyári délelőttöt. A szomszédos társasházak ablakaiból bejárónők, otthonülő feleségek és egy bizonytalan foglalkozású, hosszúhajú fiatalember hajolt ki, aki zenésznek mondja magát, de a szomszédok csak annyit tudnak róla, hogy kétes barátaival az apja kocsiján száguldozik, s züllött alak hírében áll. A kíváncsiskodók rövidesen rájöttek, hogy egy autó riasztóberendezése csapja a rettenetes lármát; egyidejűleg azt is felismerték, hogy nem a saját kocsijuk jelez, s azért káromkodva bár, de visszahúzódtak. Egy húszkörüli, rövidujjas trikót és vászonnadrágot viselő fiú az ismétlődő szirénahangra futásnak eredt. A szemközti ház lakói jogosan hihették, hogy fényes nappal ő próbálta feltörni a Csobánc köz 3/a számú ház előtt álló Volgát. De az elhamarkodott ítéletnek ellentmond az a tény, hogy afickó — bár arca meglehetősen feldúlt volt — az említett ház kapuján rohant be lélekszakadva, majd eltűnt az ezerkilencszázhatvanas évek derekának stílusát tükröző szürke kockaépületben. Józsi egy órája érkezett. Látogatása váratlan volt, mint rendesen, most sem jelentette be magát Tátikáéknál. Egyszerűen fékezett a kapu előtt, s olyan ruganyosán ugrott ki a volán mellől, mintha igazán jelentős személyiségnek akarna kedveskedni azzal, hogy kitárja előtte a kocsi járda felé eső hátsó ajtaját. Jól ismerte az utat errefelé: két éven keresztül minden reggel a kapu előtt várta Tátika Tibort, tekintélyes külkereskedelmi vállalatunk főosztályvezetőjét, hogy a munkahelyére vigye. Azzal a régi típusú fekete Volgával járt akkor is, mellyel most érkezett — az új rendszám magyarázata, hogy időközben a kocsit kiselejtezték, s megvételre ajánlották föl a vállalat dolgozóinak. Senki sem lepődött meg, hogy Józsi szerezte meg a kocsit (természetesen a hivatalosan megállapított árért, betartva a rendeletek előírásait). Néhány' hete mondhatta még csak magáénak a „járgányt, mely annyira a szívéhez nőtt” — ahogy szerette mondani. Az ötvenes éveit taposó, deresedő fejű, szálfa tartású férfi nem érkezett üres kézzel: hatalmas krizantém csokrot emelt ki a csomagtartóból, gondosan lezárta a fedelet, mégegyszer ellenőrizte a kilincseket, majd kulcscsomóját zsebrevágva belépett a kert kapuján. Őszintén szólva, a kert még ilyenkor, júliusban sem bűvölte el a látogatót. A Szabadság-hegy délkeleti lejtőjén meglehetősen gyenge a talaj, a bokrok még megélnek rajta valahogy, de a fák minden igyekezetük ellenére sem képesek megerősödni. A gyepet is megperzselte a korai hőség, a növények napok óta szomjaztak, amióta a fővárosi vízhiány miatt az öntözési tilalmat elrendelték. A kókadozó lombok képtelenek voltak betakarni az egymás mellett sorakozó épületek rideg mértani formáit és gyárkerítéshez hasonló szürkeségüket. Egy utcával följebb építkezés folyt, jól hallatszott egy betonkeverőgép zúgása. Az időnként feltámadó szél homokot és port hordott magával, az idetévedt járókelő majdnem olyan erősen vágyódott a hideg sörre, mint mondjuk egy anyagbeszerző, aki Angyalföld fortyogó aszfaltján lohol egy beszerezhetetlen alkatrész után. A csöngetésre özvegy Táti káné nyitott ajtót. Könnyű, nyári pongyola volt rajta, melynek középső gombja hiányzott, s piros és zöld rózsamintái ellenére megkülönböztethetők voltak rajta a feketekávé és egy bizonyos rántásfajta foltjai. Az asszony — mint várható volt — meglepődött, de arca inkább örömet, mint bosszúságot árult el és betessékelte látogatóját. Kolóniái fotelbe ültette vendégét, majd elnézést kért és 23
