Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 10. szám - Pelle János: Csobánc közi románc (Novella)

elvonult átöltözni. Közben beszólt a fiának, szórakoztassa addig Józsit, aki olyan kedves volt, hogy ismét eljött hozzájuk.

Tátika Tibor nem tett eleget a felszólításnak. Néhány napja otthon heverészett, már ahhoz sem volt kedve, hogy uszodába menjen, utálta a világot, s benne legjobban saját magát. Gépiesen üdvözölte a sofőrt, majd visszament a szobájába és levetette magát egy karosszékbe. Időnként a telefon felé sandított, de mint aki tudatosan a legrosszabbra készíti föl magát, lassan elfordította a fejét és ősrégi (pontosan: 1967 októberi) TIME-ot kezdett nézegetni. Az átlagosnál magasabb termetű fiú volt, teste — mint az imént megállapította — sehol sem petyhüdt még, sötét haja ugyan hamar összekóco- lódik, de így sem kelt kellemetlen benyomást. Izmai mintha megerősödtek volna az utóbbi időben, tekintetén pedig látszik az intelligencia, vagy valami hasonló. Testrészeinek leltára nem nyugtatta meg afiút. Tehetetlennek és szánalmasnak érezte magát, (éppen azért állt a tükör elé, hátha sikerül ennek ellenkezőjéről meggyőződnie) nem találta a helyét, a kézbevett képesújságot úgy csapta le, mintha égetnék az ujjait.

Négy éve dolgozott műtősként az érettségi óta, s most, amikor felmondta az állását, érezte, le kell mondania arról, hogy orvos lehessen. A budai kórház, ahol a betegeket hordta, egyre nyomasztóbban hatott rá: minden tavasszal azt remélte, nyárra csökken majd a zsúfoltság, s nem kell állandóan úton lennie zörgő targoncájával a műtő és a hulló vakolatú pavilonok között. De a régiek helyére egyre újak jöttek, olykor még a folyosókra is jutott belőlük, s a hívogató budai hegyek látványa nehezen fért meg lelkében a gyógyíthatatlan betegekével, akik görcsösen kapaszkodtak a lepattogzott festékű csövekbe, nem tudván eldönteni, hogy a haláltól vagy az operációtól féljenek-e jobban. Persze, leggyakrabban epe műtétese két és vakbeleseket vitt, komplikációmentes eseteket, beszélgetett velük néhány szót műtét előtt és után, mindig ugyanazt, nyugtatta őket, hát persze, nem fog fájni, ez kérem, rutinmunka. Mikor nagyon megunta a közhelyeket, néha morbid és trágár félszavakat súgott néhány még kába, frissen operált vakbeles fülébe; balszerencséjére egy csipkehálóinges mérnökfeleség jelentette az osztályvezető főorvosnak, az meg lehordta a sárga földig.

Fia sorsának alakulásában nem volt mellékes körülmény, hogy Tátikáné hat évvel ezelőtt özvegyen maradt. Férje minden bizonnyal mozgósította volna összeköttetéseit, ha még életben van; s még ha először el is utasítják, nem kellett volna ilyen megfeszített munka mellett készülnie a vizsgákra, éjszakai ügyeletekben, a fáradtságtól leragadó szemmel. Természetesen az özvegy minden lehetőt megtett egyetlen fia érdekében: a vizsgák előtt telefonált férje hajdani barátainak, év közben próbálta velük tartani a kapcsolatot, karácsonyra és húsvétra üdvözlő lapok tucatjait írta meg. Sajnos, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy senkire sem számíthatnak, amióta férje egy külföldi utazáson (pontosabban: a Szent Márk tér felé tartó vaporetto fedélzetén) a szívéhez kapott és meghalt. Ebben az évben már csak az utolsó, a legjobb barát vállalta el, hogy szól néhány szót Tibor érdekében. De a volt iskolatárs, a hajdani esküvői tanú szájából is gyanúsan könnyedén hangzott az ígéret, persze hogy mindent el fog követni — az asszony emlékszik, mennyire tördelte a kezét az első évben, amikor még el is jött hozzájuk sajnálkozni és azon töprengett, hogyan segítsen Tiboron.

De végülis nem a vakbeles árulása miatt kérte ki a munkakönyvét, ezzel teljesen tisztában volt. Tudta, utoljára felvételizett, negyedszer, az orvosira, s bármi lesz is az eredmény, el kell jönnie a kórházból. Fia felveszik, persze hogy szedi a sátorfáját, bár ezzel a lehetőséggel már csak babonából sem akart számolni; ha elutasítják, akkor viszont leégne a pofájáról a bőr, ha tovább maradna. Elég volt háromszor felkészülni a nővérek és az egész osztály színe előtt. Már a betegek is tudták, ő az, akit soha nem vesznek fel, sajnálták is miatta, minek töri magát. Nyilvánvaló, hogy ezúttal is lerázzák, mint kutya a vizet, ezt olvasta ki a fiatal alorvosok mosolyából, akikkel az idősebb nővérek — pó24