Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - Alföldy Jenő: A fotós monológja
általában? Hogy aztán tőlünk is a kendőzetlen jellemfényképezést igényeljék? Vajon az öreg Buksát nem azért ütötte meg a guta egy felelőtlen tréfa miatt, mert életében már annyit alakoskodott, hogy még a legvadabb rágalmat is a többiek által elhihetőnek vélte? Bizonyos vagyok benne, hogy ha a termelési értekezleteken kevesebb kenetességgel és több őszinteséggel számolt volna be a költségvetés és a bérezés helyzetéről, sokkal könnyebb szívvel tette volna túl magát a kabaré-mester bárdolatlan ékén. Igaz: miért nem szólalunk föl mi, beosztottak, a magunk ügyében — ha kell, egy clown vakmerésével, de a helyzetismeret felelősségével és a jogos fölháborodás szenvedélyével? Én megpróbáltam már számtalanszor, torokköszörülő izgalommal, megszégyenülve, szavaimat összezavarva — de belefáradtam. Nemcsak a rutinos főnöki lehurrogás, hanem a kollégák megalkuvó hallgatása miatt is. Amiért a ripacs busás gázsit kap a pénzünkből, azért a szókimondásért mi fizetésmeléskor és prémiumelosztáskor ütjük meg a bokánkat, túl azon, hogy jogos bírálatainknak sincs semmi foganatja. Nem a mesterséget utáltam meg, csak ezt a kövük szakmai gyakorlatot, melyen változtatni semmi reményem. Szeretem az arcokat. Nemcsak az eltorzultakat, a lélek férgeitől kikezdetteket, a kamera előtti ötperces pszichoanalitikai tanulmányokat. Szeretem a beszántatlan gyerekarcok simaságát, a fénylő kamasz-arcok rügyeit és pórusait, a tinédzser lányok fitos éretlenségét, a bumfordi legények serkenő bajszát, a hajloboncokat, a szakállak arckeretező természetességét, a széplányok derékig érő sörény-függönyét, ahogy a hódítás tudatában vetik hátracsonkítatlanul büszke fejmozdulattal, az ötvenes férfiak kopasz tündöklését, a jóllakott asszonyszájak édes bűnjeleit. Szeretem fölszólítani a fiatal nőket, nedvesítsék meg az ajkukat — valami furcsa izgalom rebben a szemükben, miközben nyelvüket körbesiklatják a szájukon. Mutatok a rezesorrú férfin: ha megkérem, gondoljon egy pohár badacsonyi kéknyelűre, falstaffi tüzecskék gyúlnak a tekintetében, s a jókor exponált kép megbízhatóan remekbe sikerül. Néha a zordan- udvarias főosztályvezetőkből is sikerül kicsalnom egy intelligens pillantást, ha kedvenc gépkocsimárkájukról érdeklődöm. (Csak azt nem tudom, miért „kéremszépen” minden második szavuk? Olyankor kell megnyomnom a fémkioldó gombját, amikor épp nem „kéremszépen” stílusban őröl az agyuk.) A fiatal családanyákat a gyerek utáni kérdezősködésem emeli ki közlekedési, bevásárlási és egyéb gondjaik tumultusából. Hálásan pillantanak a lencsébe — s ugyan, milyen legyen a férj örömére egy fiatal- asszony tekintete, ha nem hálás? Ezek voltak hat éven át az én elsőszámú szakmai ösztönzőim. Csakhogy meguntam már azt a kínzószerszámnak beillő háromszöget, mely saját mesterségbeli elképzeléseim, a megrendelők ábrándjai és a főnökeim által esztétikai szemponttá avatott „vállalati érdek” metszéspontjai közt rajzolja ki mozgásteremet. Elegem van a sztereotip szövegekből, az egyforma mosolyokból. Elegem a túlfeszített és szinte teljesíthetetlen normából, a lélekölő semmittevésből az uborkaszezonban, amikor epeízűre cigarettázom a számat a fogadószobában, s már az adminisztrátorokkal és laboránsokkal elszopogatott konyaktól is csak az undorom örvénye mélyül. Legszívesebben már holnap kilépnék a cégtől, azonnali fölmondással és önkényesen —, bírálják el, ahogy akarják. Tudom, én lennék a háládatlan, a vállalat saját neveltje, akit két éven át oktattak a mesterségre ingyen és bérmentve. Föl se vetődne bennük, hogy azt a tudást, melyet azóta az elemi ismeretekés bevett sémák ráadásaként sajátítottam el, úgyszólván kizárólag okításuk és főképpen példájuk ellenére szereztem meg. Bármikor fölvennének a Traverz kutatóintézetbe: maga a főnök hívott, amikor egy társaságban megmutattam neki amatőrfelvételeim egy szériáját, melyet a nagy óbudai bontásokról-építkezésekről készítettem, miután nagy nehezen összegyűjtött pénzemen végre megvásároltam a nagylátószögű objektívet. Dolgozhatnék színesre is, 17
