Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - Fodor Sándor: Tűzoltózenekar (Novella)
Ekkor már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a polgármester hősi példamuta' tással akar súlyt adni — az egyébként eléggé költséges gyakorlatnak. Elnémultam bor- zongva nézték az erkélyen álló Korobalt: így, ilyen rendíthetetlenül, ilyen szobor- szerűen tapadhatott őrhelyéhez a pompeji katona is, amikor a Vezúv lávával árasztotta el a várost. Az emeleten már három ablakból csaptak ki a lángok, a földszinti ablak mögött is fel- piroslott a tűz. A tűzoltók még sehol. Megkondult a vastagfalú, ősi gótikus templom harangja. Felvisított a téglagyár szirénája. A tetőcserepek alól is feltört a füst. Mire a lángok is kicsaptak — negyedóra se múlhatott el az első füstcsík megjelenése óta — a három tűzoltókocsi vészes, riasztó csilingelőssel robogott elő a város házai közül. Mögöttük két teherkocsi szállította a legénység többségét, akik nem fértek fel a piros tűzoltóautókra —, valamint a tűzoltásnál nélkülözhetetlen és igen hatásos Minimax-készülékeket. Az emberek hátrább húzódtak, utat engedtek a vitézeknek. Korobal méltóságteljesen állt a helyén. Határozottan, céltudatosan csattogtak a tűzoltóparancsnok vezényszavai: a vállas, sisakos- azbesztruhás legények leugráltak a tűzoltókocsikról, elhengergették a fecskendők cső-tekercseit,a tehergépkocsik legénységének egy része hátrább szorította a tömeget. Három gázálarcos tűzoltó csákánnyal-fejszével az ajtónak rontott, nyomukban legalább tízen tódultak be Minimax-készülékekkel, miközben a fecskendők a lángoló ablaknyílásokra szórták vízsugaraikat. A tömeg lélegzetvisszafojtva figyelt. Nagyszerű látvány volt! Korobal nem moccant: olyan volt, mint a győztes sereg vezére a csata befejezése, az ellenségre mérendő utolsó, megsemmisítő csapás előtt. A lángoló tetőről hatalmas szikrafelhőt kavart fel a délutáni szél: aha, dolgoznak már a csákányos fiúk! Az egyik fecskendő máris a tetőre irányult. A tűzoltók — a fecskendők kezelőinek a kivételével — berohantak az épületbe a tárt ajtón és láncot alkotva adagolták kifelé a viaszbabákat. Újabb és újabb szikra-rajok kavarodtak a padlásról és sodródtak tova az ámuló tömeg feje fölött. Az éber tűzoltóparancsnok figyelmét nem kerülte el, hogy a szélsodorta szikrák felgyújtották az egyik városszéli csűr mögött púposodó szénakazlat. Vezényszó csattant és az egyik tűzoltókocsi — megfelelő legénységgel — farolni kezdett, majd elszáguldott a csűr felé. Nagyszerű! Korobal elragadtatással nézte „fiai” remeklését. Persze, ha még egy, egyetlen egy tűzoltókocsi lenne azzal a huszonöt tűzoltó-többlettel, amit a zenekar tagjai jelentenének — már el is lenne fojtva a tűz. Hogy dolgoznak, mint remekelnek a legények! A tömeg — háttal a lángoló szénakazalnak — hipnotizáltan nézte az eszményien működő tűzoltóságot — az elszáguldó kocsival nem törődtek, azt hitték, valami újabb tűzoltó-manőver. Az emeleti ablakból — amelyikből még nem csaptak ki a lángok, nem áradt a füst, a lelkes mentők egymás után dobták ki a gyermek-maketteket, amelyeket odalent ponyvával fogtak ki a társaik. A polgármester homlokát összeráncolva pillantott a hátul „Tűz van! Tűz van!” kiáltással oszladozó tömegre. Kevesen vették észre a városszéli házakra szálló veres kakast— kiáltozásukkal senki sem törődött: persze, hogy tűz van, né de szépen oltják! Fehér gőz szállt a félig leégett tetőről. A tűzoltók alapos munkát végeztek: most már mind a két fecskendőt a földszintre és az emeletekre összpontosították, ahol a fehér vízgőz a Minimax-készülékek tűzpusztító párájával keveredett. 6
