Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - Fodor Sándor: Tűzoltózenekar (Novella)
Korabal megszámlálta a biztonságos pázsitra kifektetett viaszbabákat. Száznegyven- kilenc. Hol van még egy? Aggasztó füst és lángtenger kerekedett a város szélén. ,,A szél — gondolta a polgár- mester — a szél is nekem dolgozik!” — Polgármester úr! — kiáltotta inkább rémülten, mint vezénylőtábornokhoz méltón a tűzoltóparancsnok. — Ugorjék ki az ablakon! Ugorjék a ponyvába! Elvonulunk, ég a város!!! — majd élesen a sípjába fújt. A tűzoltók hanyatthomlok rohantak ki az épületből, hogy felsorakozzanak a kocsik mellett. Az emberek sorra fordultak meg és ahogy megfordultak, úgy tódultak otthonuk felé, megfeledkezve a remekbe sikerült hadgyakorlatról. — Polgárok! Emberek!! — emelte fel a kezét Korobal — Maradjunk a helyünkön! Kitűnő tűzoltóságunk van, bízzunk benne! Senki sem hallgatott rá. A tűzoltóparancsnok szakadatlanul integetett: ugorjék már a kifeszített ponyvára! (A lépcsőt nem ajánlhatta neki, mert gázálarc nélkül megfulladt volna a füstben). Korobal azonban a sorba fektetett babákra mutatott: — Egy még hiányzik! Azt mentsék!! Megerősödött a szél. Mintha az egész külváros égne . .. vagy több is? — Gyerünk! Ugorjék, maga hülye!!! — ordította a parancsnok. Magára szakad a tető!! — Keressék a viaszbabát! Azt az egyet!!! Nagy recsegés-ropogással parázsló lécdarabok hullottak köréje, reá, kigyulladt a kabátja —, ő azonban az égő várost nézte „Huszonöt ember... egy kocsi többlet. Már csak ennyi kell és tökéletes lesz a tűzbiztonság!” Valaki vizes pokrócot dobott rá hátulról ... aztán lebegett, huppant, huppant... A tűzoltólaktanya egyik szobájában nyitotta ki a szemét. Ágya körül füstösen-kormo- san álltak a városatyák. Orvos hajolt föléje. — Magához tért... hihetetlen! Előlépett a tűzoltóparancsnok. — Leégett a város, polgármester úr. Felelni akart neki, de nem tudott. Azt szerette volna mondani, hogy lám jól számított: még huszonöt emberre és egy autóra okvetlenül szüksége van a város tűzoltóságának. Nem jött ki hang a torkán. Segélytkérőn pillantott a tanácsosaira. Valamelyiknek eszébe jutott: talán jót tenne a betegnek egy pohár víz. — Tessék ... tessék meginni, polgármester úr. Belekortyolt. Valóban jót tett. Megköszörülte a torkát. — A ... viaszbabák. Mi van ... viaszbabákkal? — nézett a tűzoltóparancsnokra. — Megvan mind a százötven. Ott egye meg a fene, ahol vannak. Rosszul tetszett számolni. — Derék fiúk ... derék fiúk ... — dicsérte tűzoltóit. Azután — érdekes, mintha fátyolon keresztül látna. Egyre sűrűsödő, egyre vastagabb fátyolon. Sejtette, hogy meghal. De nem bánta: értelme van a halálának, mint a vértanúkénak, hisz sikerült valamiről, valami döntő fontosságú dologról meggyőznie szeretett városa polgárságát: igenis szükséges, életbevágóan fontos a tűzoltóság kibővítése ... — és nincs az a tűz, amit ne fékeznének meg ezek a derék, ezek a hőslelkű fiúk! — Mind megvannak ... a viaszbabák — suttogta boldogan és megadóan lehunyta a szemét. Nem volt több közölnivalója az emberekkel. Úgyis tudják, mi az első, a legelső teendőjük: Még egy tűzoltókocsi. És huszonöt ember. A zenekar. 7
