Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 9. szám - SZEMLE - Benkő Ákos: Bosnyák István: Vázlatok egy portréhoz

azzal, hogy „a munkásság történelmi hivatásához méltó új morális köztudat” megteremtését tűzte ki céljául. Találóan írja a szerző Sinkó életének kecskeméti időszakáról: „Ez a fanatikusan szép eltökéltség sugárzik városparancsnoki irataiból, plakátjairól és röpcéduláiból, a nagygyűléseken mondott beszédeiből, s a kecskeméti Magyar Alföldben megjelent közleményeinek, vezércikkeinek és interjújának minden sorából. S az eltökéltség mögött mindig ott van a pedagógiai optimizmus megszállottjának a hite, nogy az ember, függetlenül osztály-hovatartozásától, feltétlenül átnevelhető, illetve megszerezhető a győztes forradalom új társadalma számára.” Bosnyák bebizonyítja, hogy Sinkónak az ember nevelhetőségébe vetett hite korántsem volt olyan naiv, ahogy azt a legenda állítja, mivel olyan széles körű eszmei képzéssel és olyan nevelői ráhatásokkal képzelte el az átnevelést, „mely önkéntelenül is a Pedagógiai hősköltemény szerzőjére asszociál- tat”.

Szép és elmélyült tanulmányt olvashatunk Sinkó prózájáról (Az etikus ember realizmusa), melynek legfőbb jellemzőit Bosnyák az etikus fantáziában, a mélyrehatolás módszerében, az emberi keresésében, a dokumentarizmusban, a sajátos komikumban, de mindenekelőtt a lírai kifejezésmódban jelöli meg. Sinkó önéletrajzi- lírikusi prózájában életérzése és világnézete jut kifejezésre. Ezért prózai műveinek értékét az határozza meg, hogy mennyire dominál bennük a líraiság és az etikus fantázia. Gyengébb művei akkor születnek, amikor a „szociális téma ábrázolása, nem pedig lírikusi kifejezése van jelen”, vagy amikor „a bölcselkedő-moralizálgató ember” háttérbe szorítja az etikus fantáziával alkotó írót.

A hitetlen hívő c. esszében asinkói életmű központi problémájáról, az ember és a forradalom viszonyáról kapunk elemzést. Sinkó soha nem tudott a forradalom vakbuzgó katonája lenni. Éppen ezért az egyén és a forradalom viszonya nála mindig drámai, konfliktusokkal terhes kapcsolat. Sinkó egész életében a hit és a kétely között hányódott, sohasem tért meg a fenntartások nélküli hithez. Még a felszabadulás után is ezt vallotta: „A hit értékét meg a kétségbeesését is az dönti el, hogy kicsoda az, aki hisz, és kicsoda az, aki kétségbeesett. Lehet némely kétségbeesésben nagyobb, termékenyebb és felemelőbb igazság, mint némelyik hitében. Embere válogatja.”

A kötet egyik legalaposabb, legkidolgozottabb tanulmánya — Az emigráns ember útja — Sinkó emigráns-sorsával foglalkozik, mely — zsidó származása miatt — gyermekkori megaláztatásaival kezdődött és 1942 őszéig tartott, amikor véglegesen hazára talált a „világcsavargó”. Az emigráns-sors kezdetben csak a hontalanságot jelenti Sinkó számára, később már — főleg a moszkvai törvénysértések és a keserű párizsi tapasztalatok után — a világból kivetettség érzését is. Ezt az érzést önti szavakba Találós kérdés c. 1938-as költeményében:

„Sok nyelvet beszél, kivéve a magáét,

Nem látta még a földet, mely hazája.”

Két évvel később pedig — szerencsére rossz jósnak bizonyulva — ezt jegyzi be szarajevói naplójába: „Én idegenben fogok meghalni, és idegenben fognak eltemetni, akárhol is fogok meghalni, s akárhol is fognak eltemetni.” Bosnyák az emigráns-léttel, a hazátlanság tudatával magyarázza azt is, hogy Sinkó viszonylag későn, csak 1942 őszén lett aktív harcosa az antifasiszta népfelszabadító mozgalomnak. Ekkor is legszívesebben nevelői és költői fegyverekkel küzd: „Forradalom, de fegyver helyett inkább a toll, a szó, a megkínzott embertársakra ható politikai és költői szó: ez Sinkó igazi életeleme, ezt tudja maradéktalan odaadással, meghasonlások nélkül, sőt hálával végezni.”

Mivel Bosnyákot elsősorban Sinkó életének és személyiségének alakulása foglalkoztatja, részletesen ír a javarészt kiadatlan naplókról, így az 1916-ban elkezdett szabadkai naplóról, amelyben a naplóíró a felszínes vidéki élet eseményeit és saját szerelmi kalandjait éppúgy feljegyzésre érdemesnek találta, mint nemesebb törekvéseit.

Az Esztétika és etika c. ciklusban Bosnyák ismerteti a Kassák—Sinkó, ill. a Déry—Sinkó vitát, felvázolja Sinkó Petőfi-képét, végül „körvonalazza” a sinkói irodalomszemléletet. A két vita tanulságait elfogultan összegezi. Úgy akarja bebizonyítani Sinkó ellen-avantgardizmusának nem regresszív jellegét, hogy mind az avantgarde mozgalmakat, mind Sinkó krisztiánus esztétikáját védelmébe veszi, sőt, amikor az utóbbi aranyfedezetéről beszél, túlértékeli azt a fiatal írót, akit ekkor maga is XX. századi irodalmunk „ezoterikusán vallásos” képviselői közé sorol. Az ellentmondásos és leegyszerűsített sinkói esztétikát — mely szerint a művészet nem megismerés, így magyarázni csak öntörvényeivel lehet, az irodalom rendszerekbe foglalására nincs lehetőség, az irodalom- történet nem tudomány. . . — Bosnyák szinte teljes egészében elfogadja. Sinkó esztétikájának legfontosabb tétele szerint minden művészet, minden irodalmi műfaj líra, minden igazi irodalmi alkotás költő munkája: „Akár drámát, akár regényt, akár verset ír — az irodalomnak bármely létező vagy csak születő műfaját vallja is magáénak —, a különböző megjelenési formákban, ő mindig elsősorban lírikus, mert a legkülönbözőbb formákban is mindig csak a saját egyéni, szubjektív élményét, mindig és csak a saját látási módját, az élethez és emberekhez való saját viszonyát, mindig csak saját magát fogja kifejezni.” Ezt az általános tézist Sinkó önmagáról szólva is megerősíti: „Amikor én tanulmányt írok, akkor is lírikus vagyok, s úgy tűnik, ez nem is lehet másképp, hogy az ember voltaképpen mindig lírikus,” Bosnyák úgy gondolja, hogy Sinkó esztétikai írásainak maradandóságát is a költői intenzitás biztosítja, az a „lírikus erő, mellyel a művészet igazságait nevén nevezi”.

90