Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 9. szám - SZEMLE - Benkő Ákos: Bosnyák István: Vázlatok egy portréhoz

azzal, hogy „a munkásság történelmi hivatásához méltó új morális köztudat” megteremtését tűzte ki céljául. Találóan írja a szerző Sinkó életének kecskeméti időszakáról: „Ez a fanatikusan szép eltökéltség sugárzik városparancsnoki irataiból, plakátjairól és röpcéduláiból, a nagygyűléseken mondott beszédeiből, s a kecskeméti Magyar Alföldben megjelent közleményeinek, vezércik­keinek és interjújának minden sorából. S az el­tökéltség mögött mindig ott van a pedagógiai op­timizmus megszállottjának a hite, nogy az ember, függetlenül osztály-hovatartozásától, feltétlenül átnevelhető, illetve megszerezhető a győztes for­radalom új társadalma számára.” Bosnyák bebi­zonyítja, hogy Sinkónak az ember nevelhetőségé­be vetett hite korántsem volt olyan naiv, ahogy azt a legenda állítja, mivel olyan széles körű esz­mei képzéssel és olyan nevelői ráhatásokkal kép­zelte el az átnevelést, „mely önkéntelenül is a Pedagógiai hősköltemény szerzőjére asszociál- tat”. Szép és elmélyült tanulmányt olvashatunk Sinkó prózájáról (Az etikus ember realizmusa), melynek legfőbb jellemzőit Bosnyák az etikus fantáziában, a mélyrehatolás módszerében, az emberi keresésében, a dokumentarizmusban, a sajátos komikumban, de mindenekelőtt a lírai kifejezésmódban jelöli meg. Sinkó önéletrajzi- lírikusi prózájában életérzése és világnézete jut kifejezésre. Ezért prózai műveinek értékét az határozza meg, hogy mennyire dominál bennük a líraiság és az etikus fantázia. Gyengébb művei akkor születnek, amikor a „szociális téma ábrá­zolása, nem pedig lírikusi kifejezése van jelen”, vagy amikor „a bölcselkedő-moralizálgató ember” háttérbe szorítja az etikus fantáziával alkotó írót. A hitetlen hívő c. esszében asinkói életmű köz­ponti problémájáról, az ember és a forradalom viszonyáról kapunk elemzést. Sinkó soha nem tu­dott a forradalom vakbuzgó katonája lenni. Ép­pen ezért az egyén és a forradalom viszonya nála mindig drámai, konfliktusokkal terhes kapcsolat. Sinkó egész életében a hit és a kétely között há­nyódott, sohasem tért meg a fenntartások nélküli hithez. Még a felszabadulás után is ezt vallotta: „A hit értékét meg a kétségbeesését is az dönti el, hogy kicsoda az, aki hisz, és kicsoda az, aki két­ségbeesett. Lehet némely kétségbeesésben na­gyobb, termékenyebb és felemelőbb igazság, mint némelyik hitében. Embere válogatja.” A kötet egyik legalaposabb, legkidolgozottabb tanulmánya — Az emigráns ember útja — Sinkó emigráns-sorsával foglalkozik, mely — zsidó szár­mazása miatt — gyermekkori megaláztatásaival kezdődött és 1942 őszéig tartott, amikor végle­gesen hazára talált a „világcsavargó”. Az emig­ráns-sors kezdetben csak a hontalanságot jelenti Sinkó számára, később már — főleg a moszkvai törvénysértések és a keserű párizsi tapasztalatok után — a világból kivetettség érzését is. Ezt az érzést önti szavakba Találós kérdés c. 1938-as költeményében: „Sok nyelvet beszél, kivéve a magáét, Nem látta még a földet, mely hazája.” Két évvel később pedig — szerencsére rossz jósnak bizonyulva — ezt jegyzi be szarajevói nap­lójába: „Én idegenben fogok meghalni, és idegen­ben fognak eltemetni, akárhol is fogok meghalni, s akárhol is fognak eltemetni.” Bosnyák az emig­ráns-léttel, a hazátlanság tudatával magyarázza azt is, hogy Sinkó viszonylag későn, csak 1942 őszén lett aktív harcosa az antifasiszta népfelsza­badító mozgalomnak. Ekkor is legszívesebben ne­velői és költői fegyverekkel küzd: „Forradalom, de fegyver helyett inkább a toll, a szó, a megkín­zott embertársakra ható politikai és költői szó: ez Sinkó igazi életeleme, ezt tudja maradéktalan odaadással, meghasonlások nélkül, sőt hálával vé­gezni.” Mivel Bosnyákot elsősorban Sinkó életének és személyiségének alakulása foglalkoztatja, részle­tesen ír a javarészt kiadatlan naplókról, így az 1916-ban elkezdett szabadkai naplóról, amelyben a naplóíró a felszínes vidéki élet eseményeit és saját szerelmi kalandjait éppúgy feljegyzésre érde­mesnek találta, mint nemesebb törekvéseit. Az Esztétika és etika c. ciklusban Bosnyák is­merteti a Kassák—Sinkó, ill. a Déry—Sinkó vitát, felvázolja Sinkó Petőfi-képét, végül „körvonalaz­za” a sinkói irodalomszemléletet. A két vita ta­nulságait elfogultan összegezi. Úgy akarja bebizo­nyítani Sinkó ellen-avantgardizmusának nem reg­resszív jellegét, hogy mind az avantgarde mozgal­makat, mind Sinkó krisztiánus esztétikáját védel­mébe veszi, sőt, amikor az utóbbi aranyfedezeté­ről beszél, túlértékeli azt a fiatal írót, akit ekkor maga is XX. századi irodalmunk „ezoterikusán vallásos” képviselői közé sorol. Az ellentmondá­sos és leegyszerűsített sinkói esztétikát — mely szerint a művészet nem megismerés, így magya­rázni csak öntörvényeivel lehet, az irodalom rend­szerekbe foglalására nincs lehetőség, az irodalom- történet nem tudomány. . . — Bosnyák szinte teljes egészében elfogadja. Sinkó esztétikájának legfontosabb tétele szerint minden művészet, minden irodalmi műfaj líra, minden igazi irodalmi alkotás költő munkája: „Akár drá­mát, akár regényt, akár verset ír — az irodalom­nak bármely létező vagy csak születő műfaját vall­ja is magáénak —, a különböző megjelenési for­mákban, ő mindig elsősorban lírikus, mert a leg­különbözőbb formákban is mindig csak a saját egyéni, szubjektív élményét, mindig és csak a sa­ját látási módját, az élethez és emberekhez való saját viszonyát, mindig csak saját magát fogja ki­fejezni.” Ezt az általános tézist Sinkó önmagáról szólva is megerősíti: „Amikor én tanulmányt írok, akkor is lírikus vagyok, s úgy tűnik, ez nem is lehet másképp, hogy az ember voltaképpen mindig lírikus,” Bosnyák úgy gondolja, hogy Sinkó esztétikai írásainak maradandóságát is a költői in­tenzitás biztosítja, az a „lírikus erő, mellyel a mű­vészet igazságait nevén nevezi”. 90

Next

/
Oldalképek
Tartalom