Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - KÖZÖS MEDERBEN - Srágli Katalin: A vogul népköltészet nyelvéről
SRÁGLI KATALIN A VOGUL NÉPKÖLTÉSZET NYELVÉRŐL Az ősi gondolkodásmódot, szemléletet tükröző elemek modern nyelvekben is felsejlenek. Nap mint nap használunk olyan nyelvtani alakokat, amelyek ezer és ezer év emlékét őrzik. Maga a jelen tehát nem nélkülözheti ezeket a formákat, bár beszéd közben nem vesszük észre, hogy olyan alakokat használunk, amelyek igen nagy múltra tekintenek vissza. Azt sem látjuk, hogy beszédünk közben szinte folyton oly távoli múlt emlékét is hordozzuk, mintha az altamirai barlang merész eszközei, bátor képei tűnnének fel. A nyelv eszközjellege már évszázadok óta ismert. így a régi elem a modern gondolatok közlésekor más szerepet kap. Ezért természetes, hogy a múlt nem dereng fel könnyen előttünk a hajdani eszközök használatakor sem. Az ősi korok embere semmit sem láthatott a mi szemünkkel. A tér volt a legtermészetesebb számára. A helyhatározó jelölése ezért is gazdagabb, és átsugárzik az időhatározó jelölésére is. Ha a modern nyelv elemeit hasonlítjuk össze a régiekkel, különböző formai egyezéseket figyelhetünk meg, de a jelölt tartalom változik. Közelebb jutunk az ősi gyökerekhez, ha a magukból a távoli múlt levegőjét árasztó népdalokat tanulmányozzuk, akkor ugyanis nem a mai tartalom hálóján át tűnik fel az eredeti állapot, hanem közvetlenül jelenik meg előttünk. A versalkotás, a gondolkodás, a látásmód olyan állapotot tükröz, melyben a tudatára ébredő ember egyre inkább érzi erejét, keresi helyét a világban, hisz a szó varázserejében, igyekszik nevükön nevezni a dolgokat, de az ismeretlen, megmagyarázhatatlan szellemi világ is gyakran hordozza a természet köntösét. A természet fiai nem is gondolhatták másképpen. Az emberi kultúra kezdeti szakaszában nem váltak külön az egyes művészeti ágak. A tánc, a zene, az ének szorosan összefonódott, és a kultikus szertartások közben a törzs tagjai szinte egyszerre részesültek abban, amit adott a kor csírázó alkotása, felsejlő tudománya, kezdetleges hite. A természetiben túlvilágit, a természetfölöttiben pedig nagyon gyakran valóságosat, ésszel megmagyarázhatót láttak. Szerves egység jellemzi ezt a világképet. A népdalok kifejezései is erről vallanak. Az atya nagyon tekintélyes szó, kapcsolódik minden egykori előd végső őséhez. Atya, ős; emberi, ugyanakkor isteni is. Numi-Toren atya „nappalodik”, „világosodik”, a nappalt „alkotja”, „nyitja”. . . „kitavaszodik”, „tavasszá”, „nyárrá, ősszé válik”, évszakokat alkotja, nyitja" ő „rendeli a meleget, borút és hideget”, „havazik, esőzik, szelet fú”. Érdekes megemlíteni, hogy az „isa”=„atya” finn szó emlékét az ős és az isten (atyácska) szavunk őrzi. Az örökké változó természetet jellemző szavak sorakoznak fel Numi-Toren atya említésekor. A népmesék és népdalok világában minden változik, mindig új és új arcot ölt a természet. A mese ennek a nagyon is valóságos jelenségnek az elemeit nagyítja fel, s teszi hihetetlenné a modern ember számára. S mégis: a hirtelen alakuló, növényi, állati, emberi lényekből az élet örök igazságai szólnak hozzánk. „ .. .egyszer csak rozomákbőrét ím levetette. Amint ezután reá fölnéz hát ím minő úrasszonytól való férfi támadt belőle, minő úrtól való férfi támadt belőle! 65
