Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - KÖZÖS MEDERBEN - Srágli Katalin: A vogul népköltészet nyelvéről
A hős leült, izzadságát törölgeti. Azalatt az ajtót ismét betolták, hát ím egy rettenetes farkasöreg rorto'.t be, a ház egész terjedelmében morogva ugrál Egyszer csak farkasbőrét levetette: hát ím minő úrtól való férfi támadt belőle! Ismét egy hős ült le hát ím minő úrasszonytól való férfi támadt belőle: izzadságát törölgeti.” „Soká mentek most, avagy rövid ideig mentek...” Ki tudna erre válaszolni, a kezdet énekében már ott az idő, de egy örök igazságot elmondó versben az idő rövidsége és hosszúsága elbizonytalanodik. Talán azért van ez így, mert még nincs megfelelő hasonlí- tási alap, még csak most kezdődik minden. A nagy körforgás, az állandó átalakulás csak ezután szabdalja kis egységekre a különben végtelen időt. Ezekre a dolgokra gondolva önkéntelenül is felmerül a kérdés az emberben: Az az ősi közösség, amely a művet létrehozta, tűnődött-e egyáltalában az idő lényegén? Az idézett sor nem jelenti-e ugyanazt, mint meséinkben az „Egyszer volt, hol nem volt” indítás, vagy a török népmesék „Bir vaktim birinde, bir ondunyarici varmis” gyakori kezdete? „Egy időnek egyikében” — mondja a török, majd egy tanulságos történet következik, amely az igazság örök jelenében lebeg, de hogy mikor volt, ne firtassuk, a kezdés is ezt sugallja. Az időbeli bizonytalanságokra rengeteg példát találunk a vogul népköltészetben: „Hosszú ideig futott, vagy rövid ideig futott, ugyan mikor juthat oda, (a költöző madarak hazájába)?!” Itt még világosabb az idővel való bizonytalanság. „Hosszú ideig feküdt, vagy rövid ideig feküdt”. „Soká éltek, vagy rövid ideig éltek . . .”. „Hosszú vagy rövid ideig járnak.” További sejtéseim a fentiekről: A gyermeki hit szerint a mese csodái velünk is megtörténhetnek, de a mese bizonytalansága mintha kisebbítené ezt a lehetőséget. Az idő határozatlan volta ugyanakkor azt is kifejezheti, hogy vigyázzunk, mert itt a legősibb eredet története szól, s mindent a vers alkotói és elmondói sem tudhatnak pontosan. Az ősi kor embere az általa ismert világot művészetében is újjáteremti, és alkotásaiban ott ragyog a hold, a nap a csillagokkal együtt. Benne van a világ jelenségeire adott mitikus magyarázat, a természet gyermekeire nagyon is jellemző módon: a totemállatok, pl. a medve, a farkas, az ősök megjelenítői. A kezdetleges fegyverek birtokában az ember nem mindig érezhette magát biztonságban. Innen a nagy tisztelet az erős, ügyes, félelmetes állatok iránt. A félelem természetes velejárója volt az a tisztelet, amely ezen állatok iránt megnyilvánult. Már maga az állat neve is tabu volt, és ezért csak úgy illett róla beszélni, ha körülírták: így keletkezett a „mézevő” (medve) és a „farkas” neve. Az ilyen jellegű totem-névadásra emlékeztet az a mód is, ahogy a szülők gyermeküké szólították. Nyelvünkben pl. az Árpád szó az árpa szó kicsinyítő, becéző alakja, eredeti jelentése „árpácska”. Ezzel a termékenységet hangsúlyozták. Egy mai vogul költő, Sevtalan 66
