Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Messzi lát a falu szeme
a falnak estem. Lekurvázott, és nem akart visszaengedni. A faluban senki nem állt velem szóba. Csak a legények. Azok csimpaszkodtak rám. Mert hogy nekem már úgyis mindegy, rosszféle lettem . . . Már mindegyiküknek lett volna udvarlója, de egymást hülyítik, a többi miatt senki se mer semmit csinálni... Lebeszélik vagy megfenyegetik, sőt, felhívják a fiút telefonon. — Képesek felhívni? — Karcsinak is telefonálgattak, minden rosszat összehordtak rám. Azt mondták, a faluból kiseprűztek, mert elszerettem egy családos embert, terhes is lettem tőle. De hát beszélhettek Karcsinak, őt tudta, hogy nekem ő volt az első férfi. Hát ilyen aljasak ők. — A gyárban beszél velük? — Attól kezdve, hogy férjhez mentem, egy szót se. Pedig egy műszakban dolgoztunk. Most gondozásin vagyok a kis Karcsival. A gyárból már többen is eljöttek meglátogatni, de falumbeli egy se. Ez azért rosszul esett. Hogy is gyűlölnek csak azért, mert nekem sikerült férjhez menni. — Csak ezért gyűlölnék? Más okuk nincs rá? — Eszi őket a fene. Férjhez menne mindegyik, akár ma. De egyiküknek sincs bátorsága kiszállni a buliból. Fogadok, vénlány lesz mindegyikből. — Mennyi ideje költözött el a szállóról? — Az esküvőmkor. Most lesz egy esztendeje. Jól mentem férjhez, van egy szép szobánk, az anyósommal, apósommal kijövök, látják, hogy szeretem a fiukat, ezért nagyon megbecsülnek. De én is őket. Meg Karcsit is. A férjemet duplán. Nemcsak azért, mert asszonnyá tett, hanem, hogy onnan elkerülhettem. — Lánykorában ilyennek képzelte a jövendőbelijét? — Lánykoromban ...? Álmodozik az ember mindenféléről ... Én például olyan fiúról álmodoztam, aki engem nagyon fog szeretni, és akivel minden este szórakozni járunk. Az első teljesült, a férjem szeret. De a szórakozás?.. . Amióta megesküdtünk, nem táncoltam. De azt mondják, ez így van rendjén. Amíg a lány nincs férjnél, addig szórakozzon. Ha férjnél van, már más a gondja. — Például ez — mutatok a pelenkákra. — Például ez — nevet rám boldogan. — Mennyi idős a kisfia? — Tegnap múlt hét hónapos. Egy éve volt az esküvője, hét hónapos a fia... Mintha belém látna, azt mondja. — Előre dolgoztunk... Nem mondta nekem senki, hogy vigyázni kell. Ráadásul nem is voltam rosszul, semmi hányás, fejfájás, ahogy az asszonyok mesélik. Egyszer csak azt vettem észre, hogy hízok. Akkor szóltam Karcsinak, nekem valami gyanús. Együtt elmentünk az orvoshoz, utána el is határoztuk, hogy megesküdünk. De még egy hónapot várni kellett, mert harminc nap a várakozási idő. Addig én a szállón maradtam. Persze, már kezdett látszani. Egyéb se kellett a dögöknek! Nekem estek, meg akartak verni, de felkaptam a nagyollót, hogy aki hozzám mer érni, abba beleszúrok. Meg is szúrtam volna, tudták. No, akkor majd másként intéznek el ... Én hazamenni már nem mertem, de anyámnak elmondták, jött hát anyám pofozkodni. Aztán megesküdtünk, és elsimult minden. Azóta már otthon is voltam, a kis Karcsival. Persze, híre ment, hogy otthon vagyok, eljött megnézni ez is, az is. Aztán csak akkor jöttem rá a dögök aljasságára, amikor egyik nagynéném megkérdezte: te Klári, aztán az apjától pereled-e a tartásdíjat. . .? Az egész falu azt hiszi a mai napig, hogy zabigyerekem van. A lányszálló igazgatónőjét hatvan-hatvanöt év közöttinek nézem. Megtört, fáradt asszony. 39
