Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - Varga Csaba: Az utolsó nap (elbeszélés)
gyomrán segítsen, de mielőtt Marikától vacsorát kérhetett volna, Deák úr lecsapott rá. — Beszélni akarok veled! — Velem?! — Telefonáltál már haza, hogy reggelig itt leszel? — Igen, már egyszer ... — Nem üvöltött a főbérlő? — Nem. De miért? — Kislányod még beteg? — Már csak hőemelkedése van ... — Adok két tantuszt. Hívd fel újra a feleséged. Laci megszeppenve bólintott. — És ... a másik tantusszal hívd fel Erzsikét. Beszéld meg vele, hogy ma éjjel kijön hozzánk. A taxi költségét fedezem. Feri bácsi kajánul vigyorgott. — Inkább magamnak hívnám ... — jegyezte meg Laci. Irén haragosan szólt ki a mosogatóból. — Inkább a feleségeddel törődnél! A férfiak cinkosan egymásra nevettek. Marika szótlanul kiment a konyhából, hogy az irodában megnézze Irén gyerekeit, Laci azonnal elszaladt telefonálni, markába szorítva a két tantuszt. Deák úr keseregve állapította meg magában, hogy az előbb pontosan úgy tárgyalt Lacival, ahogy az igazgató beszélt vele, a párbeszéd elején látta, hogy Laci szemében megvillant az ijedtség, akkor már bizonyos volt benne, hogy nem lehet megtagadni furcsa kérését. Előbb fokozta a beszélgetés feszültségét, amíg partnere még védtelenebb lett és kiszolgáltatottsága kínzóvá vált. Deák úr ezen az éjszakán nem akart egyedül maradni, egyre jobban félt saját vízióitól, most azt sem bánta, hogy a párviadal végén Laci megengedett magának egy visszaszúrást, de azon egy kicsit meglepődött, hogy mennyire élvezte Laci sarokba szorítását. A macska-egér játék először felvidította, néhány pillanatig úgy érezte magát, mint egy boldog és elégedett turista, aki végre felkapaszkodott a híres hegycsúcsra, de a győzelem öröme hamar megkeseredett, mert eszébe jutott az igazgató kíméletlen támadása, a saját kiszolgáltatottsága és reménytelen tiltakozása. Szabadsága nem lehetett más, mint a játékos sárbataposás. Hol őt taposták, hol ő taposott! A taposok és taposottak kedvesen mosolyogtak, mintha üveggolyóval játszanának a téren. A naplónak használt jegyzetfüzetbe életének utolsó, máig tartó korszakáról alig írt valamit, legszívesebben lerajzolt volna egy lassan száradó fát, amelynek legalsó ágai már nem rügyeztek ki, a felső új hajtások is elfonnyadtak, a zöld levelek szélei be- kunkorodtak, mert baktériumok támadták meg őket. A barna korszakban már nem volt érdekes és változatos az élete, előbb halászcsárdát, tüdőszanatórium konyháját, majd NB—l.-es labdarúgócsapat klubjának büféjét vezette. Mindig megtalálta annak a módját, hogy kondértól kondérig ugráljon, hogy átlagon felüli legyen a jövedelme, de megszedni soha nem tudta magát. Hat évvel ezelőtt még letette a felszolgálói szakmunkásvizsgát, hogy ne kelljen üzeletvezetői tortúrát vállalnia, hogy a mézes-mázos igazgató páncélökléből kibújjon, de utolsó szökési kísérlete is kudarcba fulladt, mert fizikailag nem bírta már a nyolc órás tál palást, a konyha és a vendégek közötti futóversenyt, hiába örült a felelősség és gond nélküli óráknak, mert pincérként nem felelt semmiért, se az ételek minőségéért, se az üzlet higiéniájáért, se a leltári elszámolásért. Mielőtt újra beállt volna az istentelen iga elé, kihasználta a vissza nem térő alkalmat és tíz év után először elment két hét szabadságra, 23
