Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 9. szám - Varga Csaba: Az utolsó nap (elbeszélés)

kapkodva kereste a megfelelő szavakat. Második feleségétől ötvennégyben vált el, két lányát apósa nevelte, csak hétszáz forint gyerektartást fizetett, a gyerekek csak karácsonykor látogatták meg. Tehetne értük többet is! Amikor az újabb kérdés mellbe vágta, már gyanakodott és kicsit reménykedett, hogy még nem biztos a vereség. Gyűlölte ezt a macska-egér háborút, de kezdett átlátni a szitán! Három hónapja költözött újabb lakásba, a bútorokat kicseréltette, maszek asztalossal csináltatott vitrint. Tarkója már kíméletlenül szaggatott, de görcsösen figyelt és kombinált... Sejtette, hogy nyerhet. Igen, Ágit már tavaly megismerte, amikor az igazgató bemutatta új szeretőjét, esténként az üzletébe jártak vacsorázni, az asszony tanított egy általános iskolában, szerette a borokat és a mosolyokat. Simogatásra született nő volt. Deák úr hirtelen értett meg mindent, dühében ökölbe szorult a keze, de rögtön tudta, hogy megkapja a szakácsnőt, aki egy éjjel már felment hozzá, ám az utolsó szó még az igazgatóé lett, aki tudott már a hiányról, sőt, valószínűleg szándékosan rendelte el a leltárt, ráadásul gúnyosan figyelmeztette, nehogy elbízza magát.

Mindegy. Az igazgató most az ő markában is van. Hetente egyszer neki lesz kiszolgáltatva. Hülyeség volt leltárhiányt csinálnia, de mást nem nagyon tehetett. Kellett a pénz! Most legalább biztonságba került, az igazgató egy ideig nem zsarolhatja. Csak az üzlet menjen jobban, legyen nagyobb a forgalom és az hasznos, hogy kisebb tőkét gyűjthessen nyugdíjas korára.

A robogó taxi elringatta, iszonyú fáradtság kínozta, szemét alig tudta nyitva tartani. Lecsukódó szempillák mögött egy halottaskocsi hátsó kerekét látta, ahogy lassan, nyikorogva forog, recsegve megdöccen egy mélyedésben, mögötte suhognak a fekete ruhák, a kerék nehezen kapaszkodik fel egy kiálló kőkockára, aztán nyikkanva visszahuppan az útra, a fekete koporsó arrébb csúszik, az anya hangosan felzokog, a kerék mellett feltűnik a kőkapu oszlopa, tetején megsérült angyal áll, a tömjénfüst felszívódik az agyába, az apja kisimult arcát látja maga előtt, a nyikorgó kerék belesüllyed a salakos sárba, a küllők megpirosodnak a vörös létől, apja felöltöztetetett testét már várja a sír, a fekete kendők suhogása elhal, csak a cipők cuppognak a sárban, az apját idő előtt ragadta el a halál, talán arra sem maradt ideje, hogy magában összegezze életét és nyugodt szívvel kimondja, hogy boldogan halok meg, hiszen március van. Tavasz.

Egy vasúti aluljáró alatt riadt fel, vörös teniszpálya mellett fordultak be a Robespierre utcába. Deák úr nehézkesen mászott ki a kocsiból, a sofőrnek öt forint borravalót adott, a kovácsolt vaskapu fölött neonbetűk sorakoztak, az épület a kert belsejében, szilvafák mögött húzódott meg, a házfalakat zöld borostyán borította, a kaputól sárga macskaköves út vezetett az étterem bejáratáig. A nehéz vaspánt csengve hullott le. A terem falait bordó színűre tapétázták, az ablakon sötétítő függöny lógott. Deák úr a zenekar pódiuma előtt egy székre dobta a táskáját, majd rövid tétovázás után fellépett a zongorához és a dob mögé ült.

Levette a szürke védőponyvát. Jobb lábát az egyik, bal lábát a másik pedálra tette, a zongora tetejéről leemelte a faütőket és megkocogtatta velük a dobhártyát. Rövid gyakorlás után megpróbált szólózni, vadul csapkodta a dobokat, de hiába ütött erőset vagy gyengét, lassú vagy pergő ütemet, alig tudta felidézni a zene varázsát. Mégis úgy érezte magát, mint a zeneakadémián zongoraestet tartó művész, aki néhány taktus után elszakad a földi világtól, nem látja a publikum csillogó tekintettüzét, csak az áradó zenét hallja, a lelkében zubogó zenét követi, úszik a zene tarajos hullámai között, boldogan nyeli a sós vizet, mosolyogva merül el a tengerben.

A védőponyvát kapkodva visszarakta a helyére, mert nagyon szégyellte, hogy rakoncátlan gyerekként püfölte a dobokat. Talán azt is szégyellte, hogy a belső feszültségeket így akarja levezetni, mert már többször megtanulta, hogy a lelkében felgyűlő