Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - Varga Csaba: Az utolsó nap (elbeszélés)
Felszállt a sárga villamosra és öregedő karórájára pillantott. A Jóbarát cukrászdában fél kettőkor várta a vállalat igazgatója. Sietnie kellett, mert már negyed kettő múlt. Amikor a lázas éjszaka után délelőtt kialudta magát és ebéd helyett megitta a maradék sört, a naplónak használt jegyzetfüzetben egyenletet állított fel, amely szerint az élet legfontosabb célja a megmaradás. Idáig minden egyszerűnek tűnt, hiszen eddig megmaradt, teljesítette a célt, de a további önmagyarázat már zaklatott és té- pelődő lett. Mert megmaradt ugyan, de ezzel nincs minden tisztázva, hiszen a következő kérdés az, miképpen maradt meg, s ezzel már az újabb kérdések dzsungelébe keveredett. A legelső kérdés talán az, hogy kedve és vágya szerint élt-e? Deák úr felsorolta magában, hogy mi mindent csinált, mert a gazdasági vezetőséget megunta, nyolc éven át ékszeripari ügynök volt, de innen is tovább állt, közben a színészettel kacérkodott, az első felesége is énekesnő lett, akivel 1932-ben házasodott össze, de négy év után elvált tőle megkeseredve, ekkor kiváltotta az ipart, mert az újabb szegénységet nehezen viselte el, vegyi cikkeket, mosószappant és kölnit gyártott, az üzlet meglepően jól ment, már-már gyárosnak hívhatta magát, nem takarékoskodott az erejével, kúszott előre a kályhacsőben, de a háború őt is elérte, munkaszolgálatos lett, zsidókat mentett, 1945 után egyszerre tíz dologba fogott, papírüveget készített és árult, kölcsönpénzből éttermet építtetett, még az év végén autójavítót szervezett, az oroszoktól ötven roncsautót vásárolt, ezeket helyrepofozta és eladta, a következő évben paraaminóbenzolszulfonamidot gyártott, s egyúttal feketén tojást hozott fel vidékről a fővárosi üzemeknek, 1947-ben szikvízgyárat nyitott, és még sorolhatnám tovább, hogy mennyi mindenbe fogott, mint egy zsonglőr, ki csinálja ezt utána, hiába, nem akármilyen korszakban élt. Ezt az időt azért is látja bordó színűnek, de aztán változtak az erkölcsök, tiltakozott az államosítás ellen, magával szemben igazságtalannak érezte. Ne gondolja ugyanis senki, hogy csak a saját hasznát nézte, azt is persze, de minden esetben hiába, mert soha nem lett vagyona, még kisebb tőkéje sem nagyon, ehhez túlságosan is nyugtalan alkat volt, ha pénz került a kezébe, új vállalkozásba kezdett, s akkor már nem az üzlet haszna, hanem az ötlet sikere izgatta. Napi tizennyolc-húsz órát dolgozott, szervezett, tárgyalt, ekkor érezte jól magát, mindenféle erőfeszítésre képes volt. Akkor még nem csúfolták sördiplomatának, mint ma. A villamos lassan döcögött, a Körút kereszteződésénél embermagasságú palánk zárta el a kilátást, a járművek terelőúton és kiszuperált hidakon kanyarogtak, mert aluljárót építettek. Deák úr az ideiglenes megállóban leszállt, a homokdűnéken keresztül jutott el a trafikig, ahol egy doboz gyufát és két borítékot vásárolt, bár csak egyre volt szüksége, mert az újabb átszámolás után ebbe tette az öt darab százast. Újra villamosra ült. Az úttest két oldalán nemsokára feltűnteka magas törzsű, zöldellő fák, elérte a kertváros belső peremét, közben minden idegszálával a közeli beszélgetésre összpontosított. Felvillant előtte az igazgató egykedvű, kifejezéstelen arca, amikor majd átveszi a pénzzel bélelt borítékot. A hanyag mozdulat sem marad el. Deák úr fáradtsága egyre jobban elmúlt, ismét a régi tettrekész ember volt, aki 1945-ben ötven roncsautót vásárolt potom áron. Az eszpresszót egy eldugott utcában, kétemeletes villa földszintjén találta meg, az udvaron úgy rakták szét az asztalpkat és székeket, hogy a buján virágzó kert minden szögből látható legyen. Nem késett sokat. Az igazgató már várta, karosszékben ült, lábát előre nyújtotta, fehér inge vakítóan világított, tokás szemével kérdően nézett. Az igazgató rögtön a tárgyra tért. — Az új pálmák megérkeztek? — Három cserepet hoztak. — Kell még valami az üzletbe? 14
