Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - Varga Csaba: Az utolsó nap (elbeszélés)
bőrét, pulzusa hirtelen felgyorsult, fürgén gondolta végig tennivalóit. Most állt munkába, csak nem bélyegzett a kapuban, mint a hajnali hat órára járó gyári munkás. Beregi Lacit hívta telefonon, aki segédszakácsként dolgozott egy önkiszolgáló étteremben, de nagyobb rendezvényeknél Deák úr üzletében segédkezett. A telefon csak a harmadik tárcsázás után csengett ki, a kagylót Erzsiké, a csinos felírólány vette fel, kinek kerek, pici és éles szájára Deák úr jól emlékezett. A lány tavaly kiment az üzletébe, zárás után is ott ragadt, talán szándékosan maradt, a konyaktól egy kicsit becsípett. Deák úr kedvesen behívta az irodába, ahol a fogasról lelógó, izzadtság szagú köpenyeknek támaszkodva ölelte magához. A lány nem ellenkezett, halványan mosolygott, majd kigombolta a blúzát. — Szevasz — szólt bele a telefonba Laci. Deák úr egy gondolattal később válaszolt. — Hány óráig vagy bent? — Négyig. — Esküvő lesz nálunk, negyvenötén lesznek. — Hatra jöjjek? — kérdezett rá Laci. — Ha lehet fél hatra. — Úgy nem tudok hazamenni, pedig ... — Kapsz egy százast, plusz a borravalót! — zárta le a vitát Deák úr. A pattogó mondatok közben arra gondolt, hogy Erzsikét is hívhatná, mert úgyis egyedül van. Kiment a fürdőszobába, kivett a mosdó alól egy kicsi, rozsdás játékkannát, teleengedte langyos vízzel, majd óvatosan bevitte a szobába. Az ablak előtti állványon cserepes virágokat nevelt, minden másnap megöntözte őket. Soha nem feledkezett el róluk Az egyik cserépben kevés volt a föld, a virág sötétbarna, kígyótestű gyökerei kilátszottak. Ha sokáig és merően bámulta őket, úgy tűnt, a gyökerek görcsösen kapálóznak. Figyelte a különös látványt, a hátán végigszaladt a hideg, amikor másik kép villant fel előtte, ahol földbe ásott emberek tátogtak, csak a fejük látszott ki az anyaföldből. Nem tudta már, hol és mikor látta ezt a képet, de az biztos, hogy sokszor láthatta, mert a közel hat évtized alatt sokat megfigyelt. Sokszor inkább vak szeretett volna lenni. Kicsit irigyelte a vakokat, akik nem látnak. Nem muszáj látniok, nem fertőződnek a látvány iszonyatától, a gyalázat nem vakítja a lelkűket. Az ember inkább ne lásson, de lelke még szemüveget se viseljen. Deák úr egy kisebb, önelszámoló éttermet vezetett. Délután nyitott ki és éjfélkor zárt be. Mindig hajnalban feküdt le, éjjel dolgozott és nappal aludt. Fordított életritmusa csak akkor változott, ha valamilyen baj érte, mint két héttel ezelőtt, amikor betegen, elárvultán feküdt otthon. A hajlongó körzeti orvost nem hívta ki, csak a lázcsillapítókat és a vegacilint szedte. Úgy érezte, nincs komolyabb baja, legfeljebb jól megfázott.'Az állandó gyomorégésen kívül más betegség soha nem kínozta, de azon a legnehezebb éjszakán, amikor láza harminckilenc fok fölé szaladt, furcsa felismerés szállta meg a lelkét: ha mégegyszer ilyen rosszul lesz, ha megint nyakoncsípi az ismeretlen kór, többet nem kel fel a rózsaszín huzatú ágyból. Amikor hajnalra csillapodott magas láza, egyszerűen nem akart tudni felismeréséről, mert arra gondolt, hogy öregségére nem lehet babonás és nem ijedhet meg az érthetetlen képzelgéstől. Nem igen! A vállrándítás ellenére, belső ösztönétől vezetve nekilátott, hogy gondolkozzon kavargó, változó életéről. Az ötvennyolc évet akkor osztotta fel korszakokra, az első korszak fehér lett, valahol a tanítóképzőben végződött, ezt követtea kék, amely első válópere után szakadt meg, ezután már a bordó korszak jött, amely az államosítások idején váltott át a sárga, majd a barna korszakra, ami még most is tart. A rendszerező gondolkodás jobb kedvre hangolta. A házmesternővel két üveg sört hozatott fel a 12
