Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 7-8. szám - KRÓNIKA - Biczó Piroska: Bács-Kiskun művészettörténete (6. rész: Kecskeméti ötvösség a XVI-XVII. században)
KRÓNIKA BÁCS-KISKUN MŰVÉSZETTÖRTÉNETE BICZÓ PIROSKA 6. RÉSZ KECSKEMÉTI ÖTVÖSSÉG A XVI—XVII. SZÁZADBAN A XVI—XVII. század építészeti emlékeinek nyomozásakor a falvakban paticsfalú és fa református templomok, a nagyobb helyeken pedig újonnan épített kőtemplomok tanúskodtak a hódoltsági területen élő közösségek alkotóerejéről. Ezt az alkotóerőt mi sem példázza jobban, mint a XVI. század közepétől kibontakozó kecskeméti ötvösség. Nem véletlen, hogy Kecskemét adott otthont ennek az iparművészeti ágnak. Khász birtok-volta és kedvező fekvése a török korban a Duna—Tisza közének legjelentősebb városává tették Kecskemétet. Módos paraszt polgárainak életében az ötvöstárgyak igen fontos szerepet töltöttek be, mivel a vagyon felhalmozásának, a jómód kifejezésének eszközei voltak. A kecskeméti ötvösség ezért is jól jellemezheti a Duna—Tisza közi hódoltsági mezővárosok sajátos színezetű kultúráját, melynek — az elszigeteltségből adódó — hagyományőrzés és megmerevedés a fő tulajdonságai. A kecskeméti ötvösök XVI. századi tevékenységéről, sajnos, csak írásos adataink vannak. Céhszabályzatuk tanúsága szerint 1557-ben a török- dúlás miatt Szegedről Kecskemétre menekült Ötvös Benedek, Imre és Sebestyén alakították meg az itteni céhet. A szabályzatból számunkra most a mesterremekek felsorolása azért érdekes, mert az az ötvösök legfontosabb készítményeiről tájékoztat. Pecsétet, köves aranygyűrűt és ,,egy közönséges magában való Pohárt maga kezével” kell csinálnia a mestervizsgát tévő személynek. 1599-ben 17 tallért fizet a város Ötvös Jakabnak egy aranyozott szablya készítéséért. Még ugyanebben az évben Ötvös Jakabnak és Péternek ad a város egy-egy ezüstpoharat, hogy csákányt és szablyát készítsenek belőle. Ilyen beolvasztások útján semmisültek meg a világi tárgyak, míg az egyházi célokra készült edények megmaradtak. Az írásos források és a megmaradt tárgyak összehasonlításából, valamint a végrendeletekből azonban kiderül, hogy a világi és egyházi célokra használt edények hasonlóak voltak. így az egyházi emlékek lehetővé teszik, hogy az edényeket tekintve viszonylag teljes képet alkothassunk a kecskeméti ötvösök XVII. századi munkáiról. Az emlékek zöme a XVII. század első feléből származik. A 15 éves háború pusztításai után a református egyházak ebben az időben pótolták elpusztult úrasztali edényeiket. Lelőhelyeik kijelölik azt a piackörzetet is, amelynek a kecskeméti mesterek dolgoztak: ez a Dunapa- taj, Tószeg, Tiszakécske, Koháryszentlőrinc által határolt terület. A tárgyaka- ötvösjegyeik, felirataik, vagy stílusuk alapján tudjuk a kecskeméti ötvösökhöz kapcsolni, akik közül több mester nevét is megőrizték az írásos források. A megmaradt edényfajták talpas poharak, kenyérosztó tálak és egy fedeles kupa. Ez utóbbi Tar Illyés munkája 1642-ből. Az anyagban az írott forrásokból következtethetően a talpas poharak voltak a leggyakoribbak. Ezek reneszánsz elődeiknek formáját őrzik; a XVII. század elején még aljuk és tetejük felé egyaránt lendületes íveléssel szélesednek. Később egyre hengeresebbé válnak, inkább csak szájuk felé szélesednek. Legtöbb példányunk ilyen. A tányérokat a végrendeletekben nem említik. Úgy látszik, ezek elsősorban az egyházak számára készültek kenyérosztó tálnak. Az edények díszítése — eltekintve két, domborított talpú, a pohár és kehely között átmenetet képező egyedi emléktől — mindig vésett. Ez a viszonylag egyszerű és gyors technika tette lehetővé, hogy az aránylag nagy piackörzet igényeit a céh ki tudta elégíteni. A vésésből adódó síkszerű, rajzos stílus a reneszánsz hagyományokra épül: növényi ornamentika, leveles vagy lilio- mos orrú lambrequin, s az ebből fejlődött szalagfonat díszíti az edényeket. A motívumok belsejébe gyümölcskötegeket vagy virágokat rajzoltak vésőjükkel a mesterek. Díszítésében jelentős török hatást csak a dunapataji gyülekezet 1628-as pohara mutat. A keleties befolyást a díszítés szokatlan zsúfoltsága adja. Készítője valószínűleg Tar György volt. Az edények mindig ezüstből készültek, gyakran részben, vagyteljesen aranyozottak. A hasonló felépítés és díszítés ellenére is különbségeket állapíthatunk meg a kívülről látszólag egyöntetű anyagban. Minden mester egyéni színt vitt alkotásába. Cseh György egyes művein például nyugtalanság érződik, Tar Illyés alkotásai klasszikusan kiegyensúlyozottak, míg Csorcsán Mihály 1671- ben készült pohara barokkos nyugtalanságot tükröz (holott előképe Tar Illyés szentlőrinci pohara). A díszes fegyvereken és edényeken kívül gyű95
