Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 7-8. szám - SZEMLE - Bistey András: Huh István: Jó reggelt fény - Bodri Ferenc: Babits Adyról - Gál István dokumentumgyűjteménye
1LUH ISTVÁN: JÓ REGGELT FÉNY A költő negyvenéves, amikor első kötete megjelenik — ez önmagában is rendhagyó jelenség irodalmi életünkben, s Huh István költői pályáján korántsem ez az egyetlen rendhagyó jelenség. „Voltam vízhordó, téglagyári segédmunkás és öntvénytisztító ...” — írja. Már legyintenénk, hiszen sok művészpálya érintkezett rövidebb- hosszabb ideig a gyárakkal, alig van fiatal vagy középkorú művészünk, aki az egyetem-főiskola elvégzése vagy legalábbis útba ejtése előtt ne lett volna segédmunkás valahol, ám korai volna legyin- teni, mert az idézet így folytatódik: „Az utóbbi tíz esztendőt a Szolnoki Papírgyárban töltöttem.” Huh István számára a fizikai munka, s tegyük hozzá, hogy a legnehezebb, a leglélekölőbb és a legrosszabbul fizetett fizikai munka nem élménygyűjtő kirándulás, nem önmaga megmérésének eszköze, nem is a „megállók a saját lábamon”- féle dacos elhatározás fogcsikorgatva vállalt beteljesítése, hanem maga „a” munka, amit végeznie kell, ha enni akar. Mindezeket azért kellett előre bocsájtani, mert Huh István költészetében igen sok az önéletrajzi elem: „Enyéim sorsát hozom / S enyéim igazát” — írja, s ehhez mindvégig ragaszkodik. Hírnök, aki üzenetet hoz egy közeli, de valójában igen kevéssé ismert világról, s nyugodtan beszélhet önmagáról, mert nem utazó, nem egzotikumra vágyó szemlélődő, hanem „bennszülött”. Hasonló műveket keresve furcsa módon nem is verseskötetet, hanem László Bencsik Sándor Történelem alulnézetben című könyvét lehet először említeni, olyan fenntartással, hogy Huh István még jobban azonosult azzal a világgal, amelyről a maga módján hírt hoz, mint a Történelem alulnézetben szerzője. A kötet legszembetűnőbb jegye a komor szemlélet, a harag és a gyakorta megbántott önérzet állandó görcsös, ugrásra kész állapota. Ritka lá- gyabb, oldottabb hangulatait is inkább a haragon túli belenyugvás, mintsem a remény kelti: „A világ végéről jöttem / Homályból szőttem / Vándor bocskorom / Én mindig előre köszöntem / S ha nem fogadták / Nem vettem zokon” (Nem vettem zokon). Természetesen csak haragból, megbántottság- ból és rezignált belenyugvásból nem születik költészet. A lírai hőst azonban itt nem merevíti passzívvá a fájdalom, még belenyugvásában is mindig van lázadás, hiszen a „nincs mit tenni” világgá kiáltása is lehet hasznos cselekvés, ha vitára késztet és a tettek lehetőségeinek keresésére ösztönöz. Az önéletrajzi elemeket sorakoztató költeményekből nem egy magára maradt, tehetetlen, kiégett ember portréja kerekedik, mert Huh következetesen tartja magát vállalt hírnöki szerepéhez. Az „ők”, az „én” és a „mi” összemosódik a versekben. Mindaz a sok bánat és fájdalom, amit sajátmaga sorsában föltár, jellemzi a többiek életét is, és a kevés szépség ugyanúgy közös. E közösség-tudat szinte minden verset áthat a kötetben: „Erre még az öregasszonyok / Az árokparton nyaralnak / A nagyapáink éjjeliőrök” (Öregek). Az első két sor még a külső szemlélő leírása, de a „nagyapáink” már szinte észrevétlenül a költőt is odaülteti közéjük, jelzi, hogy itt olyan ember beszél, aki maga is az árokparton nyaraló öregasszonyok mellett nőtt fel. Legtöbbször azonban ennél nyíltabban vall hovatartozásáról: „Kik még a putrik között / Vergődve élünk /Apró kis zsibbadt örömöt” (Bámulni a jelent) vagy „A múlt tenyerén / Didereg még ez a környék / Bűzt okádik / a szennycsatorna ránk” (Ököllel védjük). De bármilyen őszinte hevülettel hozna is igaz hírt a költő a városszéli poros utcák, földbesüp- pedt házak, a szolnoki Kisgyep és valamennyi Kis- gyep, szinte a társadalmon kívül rekedt lakóiról, költészete csak kuriózum maradna, ha nem volna, ami törvénnyé emelkedik benne, nem telítődne egyetemes igazságokkal. Ott közelíti meg legjobban ezt a szintet, ahol le tudja vetni a szomorú és sivár külsőségek sallangjait, vagy ahol csupán eszközül használja őket. „A föld süpped / Az ég emelkedik / Új láva szíve lüktet / A halál kutyái kergetik / Meghajszolt életünket” (A föld süpped) vagy „Minden éjszaka ágyamon / Alszik / A cirógatástól / Elpiszkolt remény / Tyúktollal tömött / Rózsaszín párnám / Nagyobbik felén” (Elpiszkolt remény). Igaz, az ilyen versek a kötet kisebbik részét alkotják. Meglétük azonban biztosíték lehet arra, hogy Huh István költő marad akkor is, ha eltűnnek a városok szélén gubbasztó Kigyepek. BISTEY ANDRÁS BABITS ADYRÓL — GÁL ISTVÁN DOKUMENTUMGYŰJTEMÉNYE Ady és Móricz, Ady és mások baráti kapcsolatáról, világnézeti kölcsönösségéről bőséggel emlékeznek még az iskolai irodalomtörténetek is. Néhány meleg hangú Ady-írás, a Levél-féle Móricz Zsigmondhoz egyértelművé és zászlóssá teszi a prózaíró-társsal való kapcsolatot. Pedig hát köztudott, hogy Móricz elégedetlen volt az Ady-vers után, zsörtölődött, hogy bizony ő a „gyönyörűket írni” szándékánál többet akar. Sajnos Földessy Gyula elfogultan és aligha megalapozottan kiirtotta az utóbbi negyedszázad Ady-köteteiből a „vers-küldéseket”, egy kedves Ady-szokást csúfolva meg. így a költő egy kissé 91
