Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 7-8. szám - SZEMLE - Tóth Piroska: Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

gének gondolata előreutal A gyáva, az Elveszett paradicsom és az Oszlopos Simeon proble­matikájához. Olykor-olykor sötét színek festik komorrá a világot. „Züllésre, hazaárulásra alkal­mas fajta” a magyar — szorul el a Hazátlanok írójának szíve; újabb népítéletre volna tán szük­ség, „el kellene már bánni ezekkel a Bakcsiékkal” — osztozik az Anna haragszik hősnőjének új­gazdagokat megvető ítéletében, és természetes kívánalomnak tartja azt is, hogy az embernek legyen jó szava a világról (Amiért verekednek). Sarkadi Imre novellisztikájának ez a szakasza az ötletek felvillantásáé, az erőgyűjtésé. Téma sze­rint is nehezen csoportosíthatók ezek az írások. Legjobban az jellemzi őket, hogy mindegyik er­kölcsi problémákat vet fel, mindegyikben a sok vonatkozásban meghatározott ember áll a közép­pontban. A fő kérdés újra az, ami már az indulás­kor meghatározó szerepű volt: hogyan kerülnek szembe az ember magaszabta erkölcsi normái a társadalom erkölcsi normáival (Beszélgetés a jövőről). Sarkadi válasza annyiban más, amennyi­re a társadalom is más lett, s amennyire tapaszta­latokban maga is gazdagodott. Embereszménye nem változott. Mint a Farkaskaland hőse, szem­től szemben, nyíltan akarta elfogadni ő is a világ új kihívásait. Értelmes emberi cselekedetekre, értelmes emberi világba vágyott, ide akarta fel- küzdeni magát 1956 megrázkódtatásai után. „Tragikus — mondja Czine Mihály a kötet elő­szavában —, hogy az ember akkor veszett el, mikor az író már megnyerni látszott a csatát.” (Szépirodalmi, 1975.) MÁRKUS BÉLA SZILÁGYI ISTVÁN KŐ HULL APADÓ KÚTBA A múltidéző szándékot s a téma érlelődését már az 1971-es Jámbor vadak c. kötet sejteti. Ott ugyan kamaszkorát faggatja az író, de a Jaj- don név és Séhaj, az öreg csősz figurája is megje­lenik. Az 1974-es Utunk Évkönyvben megjelent szülőföld-vallomás pedig a készülő regény gondo­lati fölvázolása: „Az a hajdani (kisváros), melyet több mint húsz esztendővel ezelőtt odahagytam nyolc csurgójával, elnémult tímárműhelyeivel s szürkületek hamvában vonszolódó tehéncsordái­val — mostanában egyre gyakrabban kísért. . . annyi bizonyos, a KÖZ fogalma itt elég dohos le- heletű s kényszerízű volt: közkórház, börtön, köztemető .. . Arcukat néha magam előtt látom, régvolt zilahiaknak. Sorssal elégedetlen, s rajta változtatni legtöbbször mégis képtelen emberek. Nem a kultuszok földje a Szilágyság, annyi bizo­nyos. Nem is a mítoszoké.” Új művében Szilágyi István — hőseivel együtt — múltját, szemlélete, egyénisége eredőit ku­tatja a századforduló, s Zilah (Jajdon) megelevení- tésével. Elsősorban azt vizsgálja, hogyan torzítja el a személyiséget az öntörvényű, egyedi érde­kekre széthulló, s így a közösségteremtés- és a fejlődésigényt kizáró kisváros megkövesült rend­je. Ez a detemináltság béklyózza még a bezártsá­gát fölismerő, elégedetlenségig eljutó emberi sorsokat is. Mert az „átkos” egyed ül valóság, a társadalmilag meghatározott cselekvésképtelen­ség csak elvetélt próbálkozásokat eredményez­het — szükségképpen vezet az elhulláshoz. E hármas alappillér szilárd összefogó ereje siker­rel egyensúlyozza a szerkezetben mutatkozó laza­ságokat; az idősíkok, emlékezetdarabok, belső monológok olykor esetleges váltogatását. Korábbi műveiben (amelyek sejtették az itt kibomló te­hetséget) sem az olvasmányosság vonzotta: a történés már akkor is ürügy volt, hogy elmond­hatók legyenek a gondolatok. A bűnügyi esetnek kijáró izgalmat, a fölszíni érdekességet könnye­dén hárítja el: az első oldalakon tisztázódik a tu­lajdonképpeni cselekmény: Szendy Ilka, a kihaló céhes-polgári tímárcsalád utolsó sarja szeretőjévé teszi Gönczi Dénest, a szőlőművelő napszámost. Ez a családnak élő, falujában becsületes hírű ember menekülne a kettősség zavarából, a meg­alázó viszonyból. De Amerikába (mert hová, máshová?) indulása előtt, az utolsó szeretkezés estéjén a lány leszúrja. Még e lidérces éjszakán az udvar kiapadt kútjába veti a holttestet, aztán az idegek teljes megbomlása, a vég beteljesedé­séig kővel temeti halottját. Az epikus hagyomány­nyal szakítva, nem mesélni akar az író, hanem — ahogy a két utóbbi romániai magyar „nagy re­gény” (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér és Bálint Tibor: Zokogó majom) — földeríteni az ember tudatos akarása és az objektív termé­szeti-társadalmi törvényszerűség egymásra hatá­sának bonyolult szövevényét. Ezt a szándékot az író áttételeken keresztül valósítja meg: az emlé­kezés idősíkokat átrendező technikájával, a kü­lönböző társadalmi szférák hatásmechanizmusai­nak egymást keresztező bemutatásával. A történelmi—társadalmi—lélektani összefüg­gések kibogozásának, láttatásának vezérlő motí­vuma egyetlen személyiség mikrokozmoszának elemzése. Ilka (aki Németh László, vagy akár Flaubert, de Maupassant nőalakjainak is utóda) önvizsgálatra kényszerül. Saját énjét kutathatja csupán, hiszen sokszorosan kívülálló. Már a más társadalmi réteghez tartozó szeretkező társ (szá­mára inkább eszköz) választásával megsértette a múltjába merevedett Jajdon értékrendjét. S ez ellen vét a gyilkossággal is. Be sem illeszkedett ebbe a — kiüresedett, ezért pusztulását előle­gező — rendbe: a talmi társasági élet örömtelen, értéktelen az ő mást váró fiatalságának. így, e közösség nélküli közegben szükségszerű, hogy magára maradását, végzetét sietteti mene­külni vágyó, szabadulni kívánó cselekvésével. A haladás áramától elmaradt, múltja morzsáin ten­gődő, egymás nélküli—egymás mellettiségre kárhoztató kisváros halálra ítél minden törekvést azáltal, hogy determináló hatása révén a belőle kiszakadni akarók eleve embertelen eszközöket 87

Next

/
Oldalképek
Tartalom