Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 7-8. szám - SZEMLE - Márkus Béla: Sarkadi Imre novelláiról

molt magában az aszkézissel s az erkölcsi öntökéletesítés üdvözítőnek hitt eszméjével — minduntalan arra döbbent rá, hogy a világot az erőszak irányítja. Az Apollók megfékezhetetlenek, a Marszüászok sorsa a kiszolgáltatottság. Ezeket a keserű igazságokat akarta a közelmúlt valóságával szembesíteni a kötet háborús novelláiban. Az átmenetet a Felkelők jelenti; Sarkadi közeledik ahhoz, hogy kilépve a kultúrélmények köréből, személyes élményeit emelje át az elbeszélések világába. A megtapasztalt valóságot írja. Az életmű kiemelkedő darabja, A szökevény nemcsak lélektani hitelességében remeklés. A katona gyávaságát nemcsak a kaszárnyaszellem magyarázhatja. Meghatározó a paraszti magatartás tétova- sága, minden úr előtt hajbókoló alázata. De a szégyenlősség és az önámítás is. Csak nevén ne nevezzük a rosszat, mert „míg nem esik szó az ilyenről, nem olyan rossz a helyzet”. Ez a magatartásrajz, s a paraszti környezet bemutatása együttesen igazolja: nem volt megalapozatlan vállalás, hogy Sarkadi 1948 után egy ideig a paraszttársadalom írója lett. Annál meglepőbb, hogy amikor országjáró riporterként a legtöbb élményt szerezhette, cikkei, szociográfiái anyagát nem formálta át szépirodalommá. Pedig a Népítélet az indulatot is megfogalmazta; az összefogás, a közös cél indulatát és a hitet, hogy legyőzhetők a hatal- maskodók. Ezzel a hittel is felesel a korai novellák harmadik csoportja. A polgári tárgyú írások hősei a kényelemért és a tisztességes élet látszatáért fognak össze. írói—emberi elbizonytalanodásra is utal, hogy milyen ellentétekbe csap át az alkotói kedv, milyen végleteket jár be a világ- szemlélet. Sarkaditól sem lesz idegen, amit Nagy Lajos egyik művéről írt: „a korszerűsített mondanivalók ismételgetése”.

A Kútban ciklus írásait kisebb vagy nagyobb mértékben, de meghatározza a sematizmus „csupán jó és rossz szellemekben” mozduló szemlélete. A lélek igazi gondjaival nem számol ez az ábrázolásmód; az egyén nem lehet magányos, ha a társadalomért dolgozik — mondja a Szerelem Pap Lajosa. Közérdek és magánérdek ellentétének egy személybe sűrűsödéséről, a szerepjátszás veszélyeiről mintha ugyan hírt akarna adni a Barla Mihály szerencséje, a Szerelemmel együtt — e ciklus novelláira mégsem jellemző, hogy valós konfliktusokban ragadnák meg az életet s katarzisig vinnék el hőseiket. Még a Kútban és A Hortobágyon mondanivalóját is egyszerűsítik az ábrázolás sematikus vonásai. Pataki Mari helyzetértékelő képességében, öntudatában kissé megemelt alak, akárcsak a testvérére vigyázó Bujdosó-fiú. Jól látható azonban, hogy itt a jellegzetes hős-koncepció továbbéléséről is szó van: a saját erejére támaszkodó, magamagát meghatározó hőstípus folytatólagos jelenlétéről. A közeg, az ellenálló erők hiteles rajzának hiánya miatt viszont sokszor megkérdőjeleződik a figura viselkedésének hitelessége.

A Barla Mihály szerencséje jellegzetes példa: nem lehet képünk róla, milyen erőkkel száll

szembe a közösség ügyeiért buzgólkodó Barla, s mi diktálja neki, hogy perlekedjen, amikor otthon „nagyon jól” élnek. Jellemfestés és társadalomrajz nem kapcsolódik szervesen egymáshoz a Sarkadi-novellisztika e periódusában, noha jól látható, hogyan akar kitörni az író a sémák szorításából. Meghökkentően merésznek is mondhatnánk például a Szerelem társadalomkritikáját, ha a „Hol élnek ezek ...!” döbbenetével nem csupán az egyéni gazdálkodók környezetét fedezné fel, s ha valóban a lélek rejtett titkait kutatná, Rozka szavait követve: „ha valaki élmunkás, a még semmi ... én még avval nem tudok arrul semmit”. A sematizmus leegyszerűsítő szemléletével korán, már az 1952-es a Szövetkezetiekben is küzdött! Az igazabb, árnyaltabb ábrázolás kísérletét-igényét jelzi itt, ahogy a sZolgalelkeket, a szó nélkül engedelmes- kedőket kiválogató Gál Jánosról beszél; ahogy a sűrűn változó igazgatókról, a vezetés bizonytalanságáról s mindennek a hatásáról ír („Mintha átjáróház lett volna ez az egész állami gazdaság ...”), s végül, ahogy a malacgondozó Barla példáján bemutatja, mi változott a múlt rendszerhez képest. A társadalomkritika élességét bizonyítandó álljon itt egy részlet: ,,... hiszen ez különbül volt a Nagymajtényi-uradalomban, ott, ha szólt volna ilyenért, másnap segítnek a bajon. Itt meg! Szólt egyszer — megdicsérték —, aztán semmi. Szólt másodszor — még jobban megdicsérték, a malacok fele koszos lett közben —, szólt harmadszor, akkorra leváltották az igazgatót, új jött helyette, ahhoz ment be, annak szólt — semmi. Az új igazgató . . . még cigarettával is megkínálta Barlát, figyelemmel hallgatta, minden harmadik szavánál jegyzett valamit az előtte levő noteszben, aztán melegen kezet rázott vele —- na, hát ez a demokrácia mégis, gondolta elégedetten kifelé menet —•, aztán semmi. Hát mindenki naplopásból él itt? — gondolta”.

Ez a bíráló hang 1953 után Sarkadi írásaiban is felerősödik. Ám sohasem csupán a kort vonja felelősségre az író, az egyént is vizsgáztatja, mi több: önmagával is szembenéz. Mert mindinkább felszínre törtek az író személyes gondjai is, hogy megszűnt az az idő — a Kútban vall erről —■, amikor a fellegekben járva, csökönyösen politizált, amikor „szívesebben kereste mindenkiben az ellenség hangját, mint az illető ember véleményét”. „A parasztok azt hiszem, mindig panaszkodtak, mióta világ a világ” — árulkodik az Elintézett panaszok az író távolságteremtéséről, a paraszti világ — s tematika — fölé emelkedéséről. A kötet harmadik ciklusának nyitó írásait jól jellemzi a cím: Elmaradt találkozás. Elintézetlen ügyek kerülnek elő, Sarkadi szembenéz a múltjával (Tíz éve, az országút mentén), jelenével (Elintézett panaszok), de a jövőjével is. A Tavaszi történet hősével, az Elveszett paradicsom öreg Sebőkjének hasonmásával mondatja ki: „Az élteti az embert, amit csinál, amit szenvedéllyel csinál”. A tehetség pazarlásának, az önáltatás gyávaságának és az újrakezdés nehézsé86