Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 7-8. szám - SZEMLE - Márkus Béla: Sarkadi Imre novelláiról
SZEMLE SARKAD! IMRE NOVELLÁIRÓL Feltűnő, mily kis visszhangja volt a Sarkadi- életműsorozatnak! Alig jelentek meg kritikák, tanulmány meg egy sem — pedig lett volna mit számbavenni. A hagyatékból ismeretlen drámák, drámatöredékek kerültek elő; a hadifogoly-regény, az Elmentek—visszajöttek, az Oszlopos Simeon kisregényváltozatával együtt ugyancsak megérdemelte volna a figyelmet. Vagy a cikkek, szociográfiák kötete, mely a sorozat legnagyobb újsága volt; a sokoldalú, a nem ösztönös tehetségű, de nagyon is művelt Sarkadi képét mutatta. S itt van most a novellás kötet. A sorozat negyedik s egyben utolsó darabja, amelyik kétségtelenül mögötte van újság, meglepetés dolgában a többinek. Nem fedez fel eddig ismeretlen értékeket, a „kötetben meg nem jelent novellák” ciklusban nincs egyetlen figyelemre méltó írás sem, többnyire vázlat, ujjgyakorlat, variáns mindegyik. Aligha hihető azonban, hogy ne lenne már felfedezni való a Sarkadi-hagyatékban. Aligha hihető, hogy a kötet szerkesztői csupán csak olyan műveket mellőztek, amelyek nem érik el az itt közöltek színvonalát vagy amelyek kevésbé jellemzik az írói egyéniséget, kevesebbet árulnak el a művészi fejlődésrajzról. Ezt a gyanút nem pusztán a hagyatéki anyag hézagos ismerete táplálja; ez esetben ízlés dolga volna azon vitatkozni, hogy a kötetbe felvett vagy a fel nem vett novellák a jobbak s jellemzőbbek. Nem az ízlés, de a pontosság dolgában marasztalható el a szerkesztő: úgy tűnik fel, nem járatos eléggé a Sarkadi- filológiában. Mert különben nem sorolna a kötetben meg nem jelentek közé olyan novellát, amely kimaradt a B. Nagy László válogatásában 1962-ben megjelent A szökevényből. A mostani kiadás ezt a válogatást követi, s nem veszi figyelembe, hogy annak idején B. Nagy is megrostálta az anyagot, kihagyott jó néhány olyan novellát,amelyik pedig benne volt valamelyik Sarkadi-kötetben. B. Nagy a Veréb-dűlőből például nem vette át a Kezdet kezdetén, a Két malomkő között, a Tűz és víz, az András nehéz napjai és a Szerelmesek című novellákat. Emiatt azonban még nem volna szabad az utóbbi írást a kötetben meg nem jelentek közé sorolni! De a Holló a hollónak... című elbeszélést sem. A Falusi könyvtár-sorozat 4. tagjaként jelent meg annak idején, önálló kötet volt! Ezeknek az aprónak látszó hibáknak a felemlegetése túlmutat a filológiai okvetetlenkedé- sen ; általános szerkesztési elveket is érint. Nevezetesen, hogy mennyire lehet a poszthumusz életmű-sorozatokat a valamikori kritikai kiadás teljessége felé közelíteni? A kérdést az teszi indokolttá, hogy a Sarkadi-drámák és regények megjelentetése ilyen teljesség-igényt mutatott, s ilyet a novelláskötet záró ciklusa is! Erre az igényre nézve sajnálhatjuk, hogy a novellista Sarkadi indulását, az 1939—1946 közötti periódust mindössze egy elbeszélés, a Futóverseny képviseli. Pedig egy-két írás közölhető lett volna még a hagyatékból. A Bélyei Tamás-történetek közül, de a háborús novellákból is. Ez utóbbiak két szempontból lényegesek: bizonyítják, hogy a Móricz-hatás régebbi keletű, s nem a paraszttémával függ össze; másrészt azt hitelesítik, hogy Sarkadi írásművészetében először nagyon is valóságos élethelyzetekbe ágyazottan, s nem mitologikus köntösben jelenik meg a háború és a béke problematikája. Ugyanakkor, hogy a világszemlélet nem megy át lényeges változásokon. Az életprogramot, az elérhetőnek tetsző eszményt az Odipusz megvakul címszereplője fogalmazza meg: „Legyetek szívósak, és ragaszkodjatok rettenetesen vacak életetekhez”. A Kőműves Kelemen Boldizsárja ugyanígy vélekedik; A szökevény ciklus valamennyi darabjában ott van a maga érdekén túltekinteni nem tudó, mindenáron az életbe kapaszkodó hős. S ott a fenyegetettség; nem az emberfeletti, de az embertelen erőknek, a hatalomnak való kiszolgáltatottság is. A novellák előtt született drámatöredékek Hannibáljával, Tarquiniusával és Oresztészével — úgy tűnhetett fel Sarkadinak — túl egyszerű válaszokat adott a háború és a béke kérdéseire. Megidézi hát Hectort és Achillészt, Marszüászt és Apollót, hogy ismét vallatóra fogja a közelmúltat, vallatóra a háborút megélt embert. S újra kérdezi: vajon csakugyan elegendő lemondónak, türelmesnek, jóakaraténak lenni ahhoz, hogy béke legyen? Az önámítás, a hazudozás, a gyávaság jellemzi most már mindenekelőtt a hősöket, s e tulajdonságokat vádolja az írói ítélet. És ebből a szempontból szinte teljesen mellékesnek látszik, hogy Achillészek vagy Apollók, Daruka Karcsik vagy nevük sincs pribékek lesznek-e az ítélet- végrehajtók. Nem korok és társadalmak foglalkoztatják Sarkadit; a magatartásformák, az emberi viselkedés normái, az értelmes cselekvés lehetőségei inkább. A meghunyászkodó, gyáva figurák sorából kiválik A szatír bőre Marszüásza. Egyedüli ő az Ödipuszok, Hectorok, Ábelek és névtelen szökevények között, aki megalázottsá- gát, tehetetlenségét az igazság kimondására fordítja. Az ő esetében a kényszer szülte ezt, amire majd a Mementó hőse annyira vágyik: kívül- kerülni önmagán. Mindkettőjük számára egyre jó ez az állapot: az igazság megfogalmazására. A mitologikus témájú írások szándékuk szerint az újbóli szembenézést, az írói önvizsgálatot szolgálták. Az igazság keresését. S milyen igazságokra lelt Sarkadi? Miközben egyre inkább leszá85
