Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (V.)
eddigi emberi történelmünk főként a félig-beavatott emberek [a manipulált emberek], vagy az egyáltalán be-nem-avatott emberek [csökkentségben tartott emberek] történelme.) Az áldozatot tehát egyszer s mindenkorra ki kell ragadnunk a misztikus dimenzióból — racionális síkba kell emelnünk, s noha feltétlenül van az áldozatnak misztikus vonatkozása, ez azonban a konkrét történelmi folyamatban hozzátapadó, s nem mint állandó, nem mint változatlan s változhatatlan jelentkezik. Továbbá: részint már láttuk, ezután is megfigyelhetjük: a misztikus áldozatnak is van racionális magva, ott van benne az ésszerű mozzanat, amennyiben részt ad egész helyett, egészt cserél föl résszel. A már említett szinekdokhés központú gondolkodás jelen van pszichénkben is, és minden etikai csereformában. A ptolemáioszi világkép, mely az ember, a földön élő ember az egyetemességben, az élettelenek és nem gondolkodók közepette érzett magányát, eme ontológiai magányt — önbizalommal ellensúlyozza, éppúgy szinekdokhés gyökerű, mint az említettek. Az, hogy a kisebb képes képviselni a nagyot, az, hogy az ész (mely emberi, és így az univerzumhoz képest — kisebb) többet ér, mint az erő (melyből több van a világon), az, hogy a népmeséi legkisebb fiú egymaga képes a többiek igazságát képviselni — mind-mind azt bizonyítják, hogy az ember minden áron megpróbálja érvényesíteni a maga hatalmi egyensúlyát — ellensúlyát — az élettelenekkel, s a gondolkodni nem tudó lényekkel szemben az univerzumban. Ehhez pedig legnagyobb fegyvere a szinekdokhés jellegű észjárása. (Hisz az állat nemcsak nem gondolkodik, de nem is „cserél”, nem „képvisel”, nem fogadja el konvenció szerint az egész helyett a részt stb.) Az emberiségnek az univerzum túlerejével szemben a szinekdokhés-alakzatok kivont kardja az önvédelmet, az önbizalmat, a bátorságot, az önmegtartás hatalmas észjárás-reflexét jelenti. E lélektelen dolgok közötti univerzális, ontológiai magánya feloldhatatlannak tűnne enélkül. Ám felfedezi rokonságát a természettel, s e rokonságérzet az ember világszelídítő gesztusainak része lesz. Lelket ad a lelketleneknek ősi animista módon — hogy szólhasson a kövekhez, fákhoz, csillagokhoz, akár oroszlánszelídítő a sörényes vadakhoz. Az animiz- mus is eme ontológiai magányt kívánja feloldani. A gondolkodás eme világszelídítőközpontúsága tetten érhető gondolatainkban, nyelvünkben, s persze egész látványosan a művészetben. A művész úgy is utánozza a természetet, akár a gyerek a felnőttet. Olyanná akar lenni: naggyá, éretté, hatalmassá eme utánzás által. Nem veszhet el az ember, ha vannak gondolatai a mindenséghez képest, nem veszhet el, ha tudja utánozni a természetet. A stílus az ember védőszíneként jelentkezik. A gondolkodás is e stílusban van. Ha az ember valami hasonlót tud létrehozni, mint a természet (pl. a művészetet), ez rokonképességeit bizonyítja, másrészt — ősi hit szerint — „kedvében jár” a természetnek, akár az arcképfestő a mecénás úrnak, amikor ecsetére veszi. A természettel való rokonság — „előkelő rokonság” is. Ama bizonyos „tükröt tartani a természetnek” korántsem csak arra való, hogy a természet meglássa magát benne, hanem még inkább arra, hogy az ember meglássa benne, általa saját képességeit, s ez erőt adjon. Továbbá ott munkál e gondolat mögött ama naiv hit is, hogy rokont csak rokon rajzolhat meg igazán. (Mert ez jobban ismeri.) Minden nemes őseivel dicsekedett, és minden gyermek a szüleivel fenyegetőzik. Az ember fölértékelni akarta önmagát azzal, hogy isten teremtménye, hogy kiváltságos, hogy „kitüntetett helye” van az univerzumban. De közben állítja mély rokonságát a nem kitüntetett dolgokkal is. Ezeket érzi s teszi a naiv szemlélet, és annak rezervátuma: ä lírai gondolkodás. S itt jutottunk el egyik igen fontos konklúziónkhoz. Ami a nyelvben, gondolkodásban, költészetben a „szinekdokhés jelleg”, az a termelő és fogyasztó társadalomban a „pénz”, és az etika világában az „áldozat”. S mindhárom a képviselet elvének felfedezése is egyben. A képviselet viszont a csere elvén nyugszik. íme, 51
