Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 7-8. szám - Ivó Andrić: Láncrafűzve (Regényrészlet - Csuka Zoltán fordítása)

A váratlan és szabályszerűtlen pihenő magától adódott és legalább tíz percet kellett állni. De mit jelent a pihenő az ilyen utazásnál? Az emelkedők és lejtők váltakoztak, mint ugyanannak a kínzásnak két fajtája, a rekkenő hőség egyre nőtt, a belső gyötrelemtől pedig, amely mindegyikükben forrt, a láncravert emberek ide-oda tántorogtak és félrebeszéltek, mintha pálinkát ittak volna. Összeesés, elkeseredés, gyötrelem és az igazságtalanság éles fájdalma mindegyiküknél oly erős volt, hogy néha valóban úgy festettek, mintha részegek lettek volna, vagy lázálomban. Egyik vagy másik váratlan mozdulattal minduntalan végighúzta kezét az arcán, mint olyasvalaki, aki hiába igyekszik összeszedni magát, hogy felocsúdjék és megértse, voltaképpen mi is történik vele; vagy félig hangosan, összefüggéstelenül kiejtse valamiféle beszélgetés egy-egy szavát, mely tévedésből szaladt ki a száján. Időnként egyik-másik fogoly megtántorodott, s már-már azt lehetett hinni, hogy összerogy. Az önfenntartás ösztönéből és az illendőség törvénye szerint és kölcsönös figyelmességből,amely itt sem hagyta el őket, az előtte és utána haladó ilyenkor elkapta a lánc ráeső részét, s így tovább vitték, amíg a boldogtalan magához nem tér. A vas ugyancsak forró volt és ettől mintha még nehezebb lett volna.

Az egyik aszker megpróbálkozott az énekkel, de csak egyszer és akkor is röviden, s mintha részeg lett volna. De nyomban elnémult, elhallgattatták és megszégyenítették a körülötte gyalogló emberek hideg, feddő pillantásai.

Egyre így menetelve, még aznap délelőtt elhagyták Boszniát. Valaki ezt ki is mondta, hangosan és szükségtelenül, mert ezt amúgyis mindenki tudta és érezte, s az ilyen szavaktól semmivel sem lett jobb. A hőség nem engedett, mintha a nap nem akart volna lemenni a zenitről; csak a tikkasztó forróság növekedett, s a lábakban és hátakban vált élesebbé a fáradtság.

A fájdalom növekedett. S ez mindegyikük számára egyre őrjítőbbnek és lehetetlenebbnek rémlett; ez az utazás, a büntetés és az a felfoghatatlan tény, hogy ők, akik tegnapig szabadok és tehetősek voltak, s maguk uralkodtak és büntettek másokat, a jószágukon és madzsiliszeikben, vagyis tanácsaikban, most rabláncra fűzve hagyják el hazájukat, mögöttük az ebek harmincadjára került háznéppel, szétszórt birtokaikkal. A fájdalom pedig nőttön nőtt és mindinkább valami delíriumos várakozás lett belőle. Úgy látszott, hogy vele együtt növekszik és érlelődik az egész értelmetlenség, amellyel a megvasalt és megkínzott embereknek ezt a sokaságát hajtják, hogy mindinkább nő és tetőzik, s hogy itt valahol, egy pillanatban szét kell robbannia, mint ahogy a kilőtt kartács is parabolájának egy meghatározott pontján széjjelrobban. S ezzel az explózióval buborékként fog szétpattanni és lázas látomásként fog eltűnni mindaz a borzalmas és hihetetlen valóság, ami egy idő óta történik velük és körülöttük, ami elűzte őket otthonukból, s most ezen a nehéz úton kergeti őket a gonosz bizonytalanságba. S akkor egyszerre mindannyiuk előtt világossá válik ez az esztelen tévedés. Csak éppen egymásra pillantanak, először egymás közt, aztán a parancsnokkal és aszkereivel és csupán pillantásukkal egyetértve, leülnek az útmenti fűbe, s egytől egyig tisztán állnak majd egymás előtt. S aztán — így tetszett ez a rabláncra fűzött embereknek, — megint minden a helyére kerül, és minden úgy lesz, ahogyan ez előtt a szörnyűség és felfordulás előtt volt. Visszatér a régi jog és rend régi hatalma és ereje, vagyis mindaz, amit ők kezdettől fogva rendnek és jognak neveztek, s amit egyedül lehetséges világnak szoktak meg és természetes rendnek tekintenek.

Nőtt, növekedett a fájdalom, élesen és magasra kúszott felfelé, s vele, mint valami különös részegség az érzés, hogy épp az élesség és magasság az oka, hogy nem tarthat sokáig, mert éppen emelkedése és növekedése miatt egyre közelebb kerül a végéhez és megszűnéséhez. Már csak egy kicsit, már csak egy nagyon kicsit emelkedjék, legyen ádázabb és élesebb, s az álom a fájdalomról véget ér, eltűnik, és egy csapásra az üdvös, győztes valóságban fog véget érni. Csak a szörnyű mese marad meg a szeraszkerről.

26