Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 7-8. szám - Ivó Andrić: Láncrafűzve (Regényrészlet - Csuka Zoltán fordítása)

És éppen itt, a tetőponton, valaki, akit napszúrás ért, megtántorodott, a bilincs azonban, amely a többiekhez kapcsolta, nem engedte összerogyni, s ott maradt függve, a levegőben, lecsuklott fejjel és erőtlenül lelankadó karokkal, két rabtársa közt, a láncon. A menet meghullámzott, nagy lánccsörgés közepette, s újból megállt. Egyike volt ez azoknak a pihenőknek, amelyek maguktól támadnak, bárkinek az akarata vagy parancsa nélkül. Most aztán egyszerre szertefoszlott az egész illúzió a növekvő és felfelé kúszó fájdalomról, amely minél inkább növekszik, annál közelebb kerül az eltűnéséhez. Nyoma sem volt a rohanáshoz közeledő megváltó rohanásnak! S a rabok, mialatt ott ültek az út menti árnyékban, ernyedten és csalódottan néztek össze, s várták, hogy eszméletlen társuk összeszedje magát, s mint akik kijózanodnak, csodálkozva nézegették bajtársaik lesült nyakán az érintetlen vaskarikákat. Az elviselhetetlen igazság súlya alatt lesújtva, leverten, szorongó szívvel ültek, mintha soha többé nem tudnának felkerekedni és útnak indulni. De aztán hosszabb pihenő és hallgatás után felhangzott a rekedtes vezényszó, s mindannyian feltápászkodtak, ki gyorsabban, ki lassabban, s ismét azzá váltak, amik a valóságban: láncra fűzött, nyakbilincsbe vert súlyos bűnösök és egyenruhás aszkerek menete, s mint ilyenek, vándoroltak tovább.

CSUKA ZOLTÁN fordítása