Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 7-8. szám - Ivó Andrić: Láncrafűzve (Regényrészlet - Csuka Zoltán fordítása)

ták a Sztambulba vezető úton. Most már elhagyták Megaljkát és toronyiránt meneteltek a sziklás vidéken. Minden egyes láncra kilenc-tizenegy foglyot fűztek. Lassan és némán gyalogoltak, s igyekeztek a lánc súlyát egyenletesen elosztani, hogy a karika, amit a nyakukra vasaltak, minél kevésbé fojtogassa és dörzsölje véresre őket. Ha valamelyikük úgy érezte, hogy kissé meg kell állnia, kiáltania kellett, hogy a többiek is meghallják.

Az utolsó láncon az utolsó fogoly, egy öreg és túlságosan öreg visokói bég az egyedüli volt a menetben, aki lovon ülhetett. Előtte, mint utolsóelőtti, Mujaga Telelagity ván- szorgott. Neki volt a legnehezebb. Egészen a bég lovának oldalához tapadva kellett mennie, a nyeregbe kapaszkodva, szüntelenül hajladozva, nehogy a lánc túlságosan közéjük szoruljon és a béget lehúzza a nyeregből. Viszont Mujagának valósággal recseg- tek-ropogtak a csontjai, s a vaskarika hol az egyik, hol a másik oldalról mélyen belevágott a nyakába.

Ennek ellenére időről időre fölemelte tekintetét és a mozdulatlan maszkot figyelte, amellyel a bég szakálla és bajusza a halottsápadt arcot átalakította. A tekintetét azonban sehogy sem tudta elkapni, aminthogy nem is volt. Aztán maga is lesütötte a szemét és igyekezett a fejét magasan és egyenesen tartani, hogy ne is lásson senkit. És ez is sikerült. Sőt úgy érezte, hogy a nyakát szorító vas és a fájdalom még segíti ebben és mintegy támasztékul szolgál.

Nehezebb volt felülkerekednie azon a másik és egyre nagyobb fájdalmon, amely minden egyes lépéssel mind erősebben belevágott és égette a bensejét, s ami onnan származott, hogy a házára és a családjára gondolt, a birtokára meg az otthagyott városra. Ez a földre húzta és semmi sem volt, ami segítette volna abban, hogy egyenesen tartsa, mint a saját igyekezete és ereje, amely pedig mindinkább fogyatkozott.

A keskeny ösvény két oldalán, mintha láthatatlan láncon őket is odafűzték volna a megvasalt emberekhez, s velük egybe keveredtek volna, vagy tizenöt aszker kaptatott fölfelé új uniformisban. Szinte fürödtek a verejtékben, s karabélyukat hol az egyik, hol a másik vállukra vetették. A menet végén lehajtott fejjel egy fiatal és gondterhelt arcú főhadnagy lovagolt.

Minél tovább haladnak, s minél vadabb és kevésbé ismert lesz a táj, annál levertebbé válnak a foglyok. Az ország, melyet elhagynak, a lelkűkre nehezedik, eddig ismeretlen fájdalom telepszik rá, gondolatukat elhomályosítja, lépteiket megbénítja. Sztambul, amely felé a beláthatatlan úton kísérik őket, ismeretlen sorsukkal szemben, elérhetetlennek látszik, házuk és családjuk immár valószerűtlennek, noha felejthetetlennek. Ők maguk pedig, akik néhány nap előtt még nevüknek és állásuknak, minden egyes szavuknak és kézmozdulatuknak tudatában voltak, most közönséges rabbá váltak, vas- bavert gyalogossá, aki csak arra gondol, hol állhat meg lágyabb és egyenletesebb talajon, s hogy húzhatja be jobban a nyakát, hogy a vas kevésbé vágjon a bőrébe és hatoljon a húsába. Megpróbáltak mindent: hogy a láncot lejjebb engedjék, azt is, hogy meghúzzák, azt is, hogy jobban a kezükben tartsák. Eleinte mindegyik próbálkozás jobbnak és alkalmasabbnak tetszett, de húsz lépés után már elviselhetetlennek. Izzadtan és porosán figyelmeztették egymást, az előttük és mögöttük haladót, kevésbé húzzák meg a láncot, lassítsanak vagy gyorsítsanak. Minden bántotta, zavarta őket, mert önmaguknak is terhére voltak. A kísérő aszker is rosszkedvű volt, s eltompultan meredt maga elé. A nap pedig örökkévalóságnak, végtelennek tűnt. Az emberi léptek és minden emberi erőfeszítés teljesen hiábavalónak és erőtlennek tűnt, annyira mindegy volt, hogy valaki előre lépked vagy hátra, avagy egy helyben topog. S időről időre megtörtént, hogy a láncrafűzöttek közül hol az egyik, hol a másik megállt, hang nélkül és figyelmeztetés nélkül. Ilyenkor egymásba ütköztek, jobbra-balra tántorogtak, a többiek rosszallásával és fojtott kiáltásaival kísérve. Akkor a katonák is megálltak, vezényszó és megegyezés nélkül.

25