Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - SZEMLE - Horpácsi Sándor: Végh Antal két könyvéről (Ökörsirató; Galamb és béka)
Mit jelent ez? Csak azt írja le, amit látott, hallott. Ha valamit nem fogad el, értékelhetetlen vagy gyanús információnak tart, akkor tovább nyomoz. Példák sorát idézhetnénk, de maradjunk még a szülőfalujában. Hogyan készül egy téeszriport? Az újságíró bemegy az irodába, s beszél az elnökkel, agronómussal, könyvelővel, párttitkárral stb., akik így-úgy informálják a tsz helyzetéről. Ezt teszi Végh Antal is Jánkmajtison. Beszélget a falu vezetőivel. Azok mindent a legnagyobb rendben találnak, folyik a „vannak még hibák”, „a problémákat megoldjuk” langyos diskurzus. Igen, de Végh Antal tudja, hogy ez a szöveg hamis! Tudja az apjától, hogy a birkanyáj leromlott, elpusztult, mert ellopták a takarmányt, tudja, hogy alig fizetnek zárszámadáskor, látja, tapasztalja, hogy a tsz vezetői iskolázatlanok, felkészületlenek, önzők. S ha már ezt látja, nem nehéz kideríteni a faluban az emberekkel beszélgetve, hogy nincs a tsz-ben demokrácia, hogy a vezetők korruptak is, erőszakosak is, hogy nem hallgatják meg az embereket, hogy baj van. A jobb napokat megért falu saját színvonala alatt él, a parasztok elkedvetlenedtek, közönyössé váltak. Még azok is, akik valamikor közösségi emberek voltak, harcoltak. Hallgassuk meg pl. Veress Lajost: „Nem arról van szó, hogy fél az ember, hátha az állításával egyedül marad. Akkor feltételezik, hogy téved. Mint a bíróságon, amikor a tárgyalás volt a lopásokról. Vagy talán nem is lopás volt. . . mert a végén nem az lett!” Igen, ez Végh Antal sikereinek a titka, a Veress Lajosokat is megkérdezi és mindig az ő igazukat keresi. Ez a riportja 1963-ban íródott. Azóta bizonyára jobban mennek a dolgok Jánkmajtison. Valahol meg is írják. Végh Antal azonban akkor írta meg, amikor változtatni kellett. Nem jelenti ez azt, hogy nem tud örülni az eredményeknek is, vagy éppen a vezetők ellen akarna hangulatot kelteni. Érezhetően keresi, vadássza a pozitív jelenségeket, példákat is. A vezetés gondjairól szól pl. a Kőbányai út 41 /C és a Gellénháza: olajvidék című riportjaiban. Igyekszik megismerni a vezetőben az embert, azokat a kvalitásokat, amelyek alkalmassá és méltóvá teszik a vezetésre. Elmondja pl., hogy a nagyecsedi tsz (Nagyecsedi változások) éppen az új elnökükkel jutott ki a kátyúból, szép portrét rajzol az országgyűlési képviselőséget vállaló orvosprofesszorról. Véletlenül reked Kiskunhalason, hogy aztán három napot töltsön ott. Valóságos ódát zeng a homoktengerrel övezett ozáis-városról, példaként állítja 1 más, sokszor jobb adottságokkal rendelkező alföldi városunk elé. Van ilyen színe is Végh Antalnak, ez is igaz, ez is őszinte, mégis azt kell mondanunk, hogy igazán a drámai konfliktusokban van otthon. Riporter szeme olyat is meglát, amit a riportalanyai nem is érzékelnek. Az olvasó gyomorszája elszűkül, amikor pl. A Mennyországtól Napkeletre, vagy a Kétpó, Szolnok megye oldalait olvassa. Ilyen még van, ilyen még lehet Európában! — kiáltunk fel. Fiatal tanítónők laknak egy öltözőben, emeletes ágyon alszanak, miközben egy lakás csaknem üresen áll Kétpón. Ezek a tényleg elszánt és elhivatott fiatal nők tanyai kollégiumot szerveznek, hadakoznak a sárral, elmaradottsággal, az ostoba tanácselnökkel, s nem akarnak elmenni onnan, holott az életösztön, a józan ész ezt diktálná. Emberek százai vonatoznak a „fekete vonaton” Újfehértóig olyan körülmények között, hogy a vágómarhák különb körülmények között utaznak és még egy buszjáratot sem tudnak megszervezni a 3600 fáradt munkásnak. De olyan az egész falu is Végh Antal leírásában, hogy csak szörnyülködünk, felháborodunk. Azon csodálkozunk, hogy még a riport idejére is kibírta ott, nem menekült el az első vonattal ... Szenvedélyesen kutatja — mint láttuk az egész országban —, hogy mi egyes vidékek lemaradásának, sárbaragadásának az oka. A szegénység (pl. a Nyírségben) nem lehet az az állapot, amibe belenyugodhatunk. S ezeket a távol eső vidékeket a közvélemény is elintézi egy legyintéssel. De bele lehet nyugodni abba, hogy Újfehértón évente váltották egymást a tanácselnökök — minőségi változás nélkül —, hogy Kétpóról éppen a kollégiumalapító lelkes és értelmes pedagógust helyezték el? Úgy kellene ezt is, mint a futballban — írja egyhelyütt — : a boldogabb, gazdagabb vidékek fizessenek, ha elvisznek egy értelmes embert. Ahová megy, ott bizonnyal nem lesz egyedül, de egy faluban, kisvárosban pótolhatatlanok, évekre megrekeszt- heti a továbbhaladást. Mert — s ez Végh Antal riportjainak, novelláinak a másik igazsága, tanulsága — az életet emberek formálják, s nem fogható minden a körülményekre, hiszen azok is alakíthatóak, állandóan — és többnyire pozitívan — változnak. Ám sok helyen (pl. Újfehértó, Kétpó Gellénháza, Vaja stb.) maga az igény sem fogalmazódik meg az értelmesebb életre, illetve csak nagy kerülők után, nagy áron, mert közben milliók, emberéletek morzsolódnak fel értelmetlenül. Szándékosan időztünk ilyen sokáig a riportoknál. Ugyanez az élményanyag fogalmazódik meg a novellákban is, de ami a riportokban a maguk egyszeriségében, konkrétságában, pillanatfelvétel jellegében izgalmas, az a novellákban nem mindig tud átlényegülni esztétikummá. Kellemes olvasmányok ezek a novellák is, de anekdotaszerűek, kicsit terjengősek: nem elég feszesek. Végh érezhetően a mikszáthi hagyományokat követi, nincs türelme — vagy szíve? — kigyomlálni az elbeszélésből a laposabb, lomposabb passzusokat. Ilyennek érezzük pl. a „Lenin-Péter”-t, A Rákosi kupát, a Nyomtató lót, A kamatot. Két erős oldalát azonban nem hallgathatjuk el ezeknek a novelláknak. Az egyik a drámaiság iránti fogékonyság, a másik a szatíra felé hajló gyilkos humor. Végh Antal ezekben a novellákban (pl. A bankett, A leltár, Két paraszt beszélget, Imaginárius számok, Állványokon) az életformaváltozás sokszor tragikus mozzanataira hívja fel a figyelmet. Az a közhely, hogy a történelem jelen is van, igaz is. A paraszti életforma, a falu 85