Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - SZEMLE - Tóth Piroska: Czakó Gábor: Csata minden áldott nap
hierarchiája, értékrendje olyan viharos gyorsasággal változott meg, hogy azt nem tudta mindenki feldolgozni, megérteni, követni. Sérülések is történtek, sebeket ejtettek, amik gyógyulnak ugyan az idővel, de még fel-felszakadnak és sajognak. Különösen az idős ember felejt nehezen, aki otthon maradt a falujában, akinek nap mint nap találkoznia is kell a sérelem okozójával. Ilyen pl. A bankett öregasszonya. Unokája, szemefénye annak a lányával csókolódzik, aki az ő férjét megalázta, idő előtt sírba küldte. Most (érettségi bankettről van szó) koccintania kellene, „viselkedni”, de ez meghaladja az erejét. Ugyanilyen tragikus figura Both István, a Hazatérés obsitos katonatisztje is, aki végig minden parancsot végrehajtott az ötvenes években, akit az apja megátkozott, amikor a fia rosszul értett elvhú'ségből megtagadta. Nem 56-ot érezte tragikusnak, azt is, hanem hogy egyedül maradt, még a falubeliek is elhúzódtak tőle. Ugyanezt érzi a Halmazállapotok igazgatója is, akit a nyugdíja előtti évre egy isten háta mögötti állami gazdaságba „helyeznek át”. Tehetetlenségében mit tehetne! Iszik . . . S van Végh Antalnak lírai vénája is. A címadó Ökörsiratóban a kisparaszti életforma elégiáját olvashatjuk, s megértjük, hogy mit és miért siratta a paraszt az ökreit, lovait, a jószágot. Személyes, bensőséges kapcsolatban élt az állatokkal, a táj minden szegletével, minden mozdulását, rezdülését ismerte. Ezt a meghittséget féltette és siratta a paraszt, mert még ha szegényen élt is, ez volt az élete, ebben volt benne minden küzdelme, verejtéke. Az ő sorsuk: a megöregedett, magukra maradt anyókák sorsa valóban tragikus. A szétszéledt gyerekek még haza-hazajönnek néha (Doma), hogy utána annál fájdalmasabb legyen a magány, a szembenézés az egyre nehezebb hétköznapokkal, majd a várt halállal. Egy nemzedék búcsúzik így tőlünk, amelyik egész életében példátlan szorgalommal dolgozott, amely örömet, kényelmet, „jót” nem ismert, nem élt meg, mert szorgalmukért lám a magány jutott öregségükre. (Amíg él az ember . . . Jónásné) De nem jár jobban az sem, aki a városban próbál ügyeskedni (Imaginárius számok), hiába a gyerekekért hozott áldozat, ha azok nem értik, kinevetik. Végezetül valamit Végh Antalról és a futballról. A Rákosi kupa nem igazán jó írás (mint ahogy a Miért beteg a magyar futball! sem). Kitűnő ötletre lazán felfűzött történet, amely valóban kacag- tatóan és kacagtatónak mutatja be a magyar valóságot. Már ti. azt, hogy mi ennyire komolyan vesszük a futballt. A játékot! Miért éppen ezt! Hiszen sakkozóink, asztaliteniszezőink, vívóink, evezőseink stb. jobbak! Nem ez a mulatságos, hogy ha két ember találkozik a kocsmában, a nők után rögtön a futball a téma! Micsoda energiákat pocsékolunk el erre még a magánéletünkben is!! Egy dologban viszont igaza van Végh Antalnak — s erre jó példát mutat, igazolja is írásaiban —, komolyan kell venni azt, amit csinálunk. Még a játékot is. Éppen, mert játék, mert csak úgy érdekes, érdemes! H.ORPÁCSI SÁNDOR CZAKÓ GÁBOR: CSATA MINDEN ÁLDOTT NAP Elkomorult szemlélet, baljós ítélkezés, kilátás- talanság — sorjáztak a kritikák az író ellen. Eddigi köteteit tekintve nem is alaptalanul. A vádbeszéd indulatai fűtötték a „Szoba” (1970.) keserű következtetéseit, az „Emberkert” (1970.) fekete sorsú hőseinek bemutatását. Az „I nd ul a- tos jelentések” (1973.) is a negatívumokat vették célba, ahogy a „Megváltó” (1974.) tétovázó, beszürkült figuráinak tablója is. Czakó Gábor eddig azt vizsgálta, mi gátolja az embert a közösségalkotásban, önnön lehetőségeinek megragadásában. Új kötetének más az alaphangja. Azt kutatja, mi teszi képessé az embert a közösségalkotásra, hogyan valósíthatja meg az értelmes életet, miképpen formálódhat felelősséget vállaló, humánus magatartásévá a személyiség. A történet helyszíne egy kis dunántúli falu. Időkerete az ötvenes évek eleje. Az ország politikai légköre, a személyi kultusz megnyilvánulásai, a szemellenzős intézkedések az eldugott faluban is éreztetik hatásukat, a háború keserveinek visszhangja sem halkult még el. A hősök pedig gyerekek, de az egyszerűnek látszó gyermeki világ fogékonyan reagál a felnőttek minden megnyilvánulására. A nagyoktól lesik el a módot, ahogy saját kis közösségeiket megteremtik. Az író így kettős tükörben, áttételesen vizsgálhatja a valóságot, mintegy fölerősítve a látni és láttatni akart jelenségeket. Két szembenálló gyerekcsoport küzdelmei adják a történet vázát. Az egyik fél: Titkosék, a békések, akik az együtt-jó elve alapján szerveződtek egységgé, — róluk meglehetősen szűkszavú jelzéseket kapunk. Az író az ellenfelet mutatja be részletezően, hiszen épp a folyamat ábrázolása a célja, annak érzékeltetése, ahogyan az immorális, emberséget nélkülöző csapat tagjai eljutnak a jó felismeréséhez. Az Arany Kör együttlétének alapja ugyanis a katonás fegyelem, a csoport tagjaitól valamivel idősebb, kikezdett idegzetű Vezér cezaromániája. Összetartó erő itt csupán az erőszaktól való félelem, a rossz értelemben vett tekintélytisztelet, beletörődő gyávaság. A városból az öreg Szüléhez költöző árva testvérpár már érkezése pillanataiban befolyásuk alá kerül. Durvaságuktól megfélemlítve Zoli, a velük egyidős fiú szinte akarata ellenére csatlakozik a „bandához”. A mű cselekménye folyamán leszünk tanúi annak a küzdelemnek, melyben végülis meri vállalni önmagát, leküzdi gyöngeségét, megalkuvásra, behódolásra késztető gyávaságát. 86
