Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - MŰVÉSZET - Banner Zoltán: Az önéletíró szobrász (Részlet a szerző Szervátiusz Jenő-monográfiájából)
redeken át megél, mind némább, s átha- tolhatatlanabb lesz, hogy azon a megbontott negyedrészen, amely egy önmagába- néző férfiarc formáit takarta, annál átha- tóbban sugározzanak a föld energiái, ahonnan anyaga s természete vétetett. (Önarckép, 1964). A hatvanas évek közepe mindkét Szer- vátiusz életművében nagy alkotások robbanásszerű felgyűrődése. A műteremház, amelyet szinte teljes egészében a saját kezükkel építettek a fellegvári oldalba, mind szűkebbnek bizonyul kettejüknek, s mert Tibor hegesztett, szegecselt, forrasztott fém konstrukciói az amúgy is korlátozott teret valósággal magukba sűrítették, a szobrok folytatásának imaginárius terévé szabdalták, ő maradt itt, a felső műteremben, s Jenő mindinkább újra a régi, a Tímár utcai műterembe húzódott, amely 1949-től majdnem egy évtizeden át apa és fiú lakásaként is szolgált. A köztudatban és a közírásban oly hálás téma: a SZERVÁTIUSZOK romantikája tartalmát veszítette, szertefoszlott; a két szobrász szétívelő útját elsősorban nem is a nyelvi, stiláris különbözések jelzik, hanem a plasztikai tenni- és mondanivalók mássíkúsága, az, hogy ezek az utak, a közvetítés módját és célját illetően egyaránt, más szférákon át vezetnek. Mégis, a vér hatalmán kívül, továbbra is, s a végtelenbe vetítve összetartja, egyfajta szobrásznak mutatja őket a művészi mesterségnek az a ma már egyre inkább céhes gyakorlata, hogy elképzeléseiket közvetlenül és sajátkezűleg ültetik át anyagba, és ebben a testet-lelket meggyötrő, megszakítatlanul végzett fizikai munkában, legelvontabb alkotói célkitűzéseik is hozzáhangolódnak a többi munkavégző ember, a közösség szellemi létérdekeihez. Összekapcsolja őket ez a testi-lelki azonosulás a harmincas, negyvenes és ötvenes évek barangolásain fedelet nyújtó emberekkel, az alkotás folyamatában elszemélytelenedett közösséggel, amelyből, s amelytől eszközt, formát és értelmet merítettek — a visszatéréshez, kérdezettekből kérdezőkként. Kis sorsok krónikásaiból a nagy sors faggatóiként. Együttlátni őket már csak úgy lehet, ahogy a költő látja, Juhász Ferenc, aki (legalábbis e sorok írásakor) nem annyira a két szobrász, mint inkább műveik ismeretében vázolja fel SZERVÁTIUSZ-látomását: ,,Él Kolozsvárott két nagy művész, két elemi szobrász, lángoló ember, robbanó szív, örökös tevékeny mámor és szenvedés, apa és fia, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor. Elfojthatatlan teremtő daccal és virágzó termékeny mámorral, következetes, konok akarattal dolgoznak, teremtenek és dolgoznak, mert tudják, hogy a teremtő munka és a teremtő szent akarat az egyetlen lehetséges lét-állapot, a fönnmaradás és a megmaradás egyetlen reménye és szerelme. Dolgoznak kőben, fában, fémben, szikár és puhább anyagokban, teremtenek törékeny és feszülő, mál- lóbb és szikrázóbb anyagokkal, hogy nemcsak művükben, de hitükben és emberségükben is megmaradjanak, hogy nép, hit, történelem, múlt és emberi áldozat ne hamvadjon el a jövő előtt, ki ne hamvadjon szívünkben és szívükben a termékeny teremtő akarat, hogy égjen szívünk és lángarcú életünk, mint a világtér kopár dörejeiben a lüktető árva égitestek. Mondják az egyszerűek és megaláztatásra- szántak, mondják a megváltó-jelöltek és ragyogni-kiválasztottak sorsát és kegyelmét, elmondják a számukra szilárd anyagokban, mondják Dózsa üszkös-fekete vak arcát, a farönk-rücsök-ősi, izzó fémpánttal koszorúzott, tűzben-szétrepedt Ós- dacfejet, mondják Dózsa tüzes rostokon, izzó rácsokon ugráló szívét, amely lánggal szökdös és füsttel hörög, mint égő párduc, mondják Petőfi teremtés-titkú, fa- od ú-szem ű, fatajték-csi pkés-szem pi I lájú, harmat-ragyogású fejét, mondják Adyét, a zord és könyörtelen ébenfaátok-arcú zárt próféta-fejet, mondják a szenvedőket, megalázottakat, és elesetteket, mondják az emberi világot átizzadt és verejtékkel kristályosra-átitatott vállán cipelő nép hatalmas életét, ? forradalmat és a szenvedést, a hiteket, látomásokat, temetőket, mondják az emberi világot 81
