Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - MŰVÉSZET - Banner Zoltán: Az önéletíró szobrász (Részlet a szerző Szervátiusz Jenő-monográfiájából)

vállukon hordozók emberiség-keresztjét, s mondják a Megváltó-fiú óriás imád- kozó-sáskacsontváz-jelenését, a megváltó akarat kemény hitét, amely érc-csillag- lángolásként, önmagát-szétüvöltő kozmikus testként a néma űrben, szívünkben, fémrücsök-gyökér-mellkasával, fém- virágcsontváz-kezével és fém-Tejút-lábá- vai diadalmasan robban és ragyog."

Ennek, az egymástól mind távolabb eső végletek felé serkentő megszállottságnak az egységét sugalmazza a Két szobrásznemzedék megint csak tiszafából faragott kettős önarcképe, 1966-ból, amikor a két arcéit szemközti nézetben forrasztja egymáshoz, közös tőből induló, de a szemöldökívek magasságában kettéágazódó, kihangsúlyozott tengely függőlegesében. Annyi lélektani kifejezésre sem törekszik, mint amennyit a Két fej elárul; az önéletíró nem önmagáról beszél, hanem a falakról — kövek és fák metszeteiben, síkjaiban tükröződő falakról — amelyek körülötte (körülöttünk) emelkednek, s az arcnak, a teljes emberi arcnak mindig más részét takarják. Mind a megnövekedett, 3—4 méteres méretekben, mind a sok- arcúságban (Menaságí ballada, Udvarhelyi dalos-emlékmű stb.) az emberi teljesség helyreállításának a vágya konkretizálódik; a krónikás, önéletíró szobrász most válik igazán baliadamondóvá, az első újkori szobrász Erdélyben, aki az úgynevezett örök témákat szinte hiánytalanul átfogalmazza, rekonstruálja jelenkori időben és környezetben, rendkívül széles körű nyilvánosságnak.

Emberfeletti munkalendülete (már az 1961-es kolozsvári tárlat anyagát több mint 700 műből válogatták) csak a hatvanas évek végén jelentkező (illetve újrajelentkező) szem- és érbántalmak figyelmeztetésére lanyhul, de a megvakulás veszélyével fenyegetett művész bezárkózik a Tímár utcai műterembe, és bekötött szemmel tanul faragni. ..

A Két szobrásznemzedékben az emberi teljességre törekvés gesztusa mellett a közvetlen folytatás biztonságtudata határozza meg a formai építkezés és a lélektani kifejezés ökonómiáját. Az által művelt szobrászat, az állandó jelenlét, az állandó hittétel szobrászára nem, vagy alig korszakalkotó, egyetlen nagy folytonosság; Szervátiusz Jenő életműve a modern erdélyi szobrászat első láncszeme, amelybe az ő tudata szerint elsősorban a Szervátiusz Tibor tevékenysége kapcsolódik, valójában pedig egész szobrásznemzedékek végzik máris az ő nyomában, vagy vele párhuzamosan a jelenkori erdélyi valóság szobrászati értelmezését. A Két szobrásznemzedék valójában az alkotás, a cselekvő gondolkodás és gondolkod- tatás összetartó erejének a plasztikai képlete, s mindazoknak az egymásra-utaltsá- gát példázza, akik „tudják, hogy a teremtő munka és a teremtő szent akarat az egyetlen lehetséges lét-állapot, a fönnmaradás és a megmaradás egyetlen reménye és szerelme.”

1966 óta még nem született újabb önarckép. Viszont, mert dolgozik, a művek mélyén, nyilván, már mintázódik a következő. Noha legszebb darabjai közé tartoznak — az életmű megértéséhez és átéléséhez nem szükségesek önábrázolásai. Örökké új arcokat és alakokat költ, örökké új arcokkal és alakokkal éli túl önmagát, bennünket, de amit Brancusi vallott, az Szervátiusz Jenő munkásságában szemlélhető klasszikus érvényességgel: „Voltaképpen mindig magunkon belül utazunk...”

82