Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - MŰVÉSZET - Banner Zoltán: Az önéletíró szobrász (Részlet a szerző Szervátiusz Jenő-monográfiájából)
kát átveszi, s Szervátiusz Jenőt gipszöntő technikusként alkalmazzák. Gyakorlatilag a szobrászati katedra mindenese: két évig görög szobrok gipszmásolatait javítja, aztán művészettörténeti órákon a vetítésnél segédkezik, követ és gipszeszsákokat talicskáz, a diákok vizsgaműveinek a rámáját faragja, elkészíti a Mátyás ház kapu- aljában ma is használatos faliújságot, s az már előkelő megbízatásnak számít, amikor megterveztetik vele — s aztán a diákokkal együtt kifaragja — a diákklub bútorzatát. (1965-ben bekövetkezett nyugdíjaztatásáig csak az utolsó években végzett kimondottan szobrásztanári feladatokat, amikor is az I. és II. évfolyam hallgatóinak fafaragást és mintázást adott elő). A gipszöntés réme azonban hazáig kíséri, saját műtermében szinte az intézeti munkát folytatja: hatalmas, olykor aranyra patinázott gipsztömegekben kell egynapos érvényű (a kiállítás megnyitásának a napjára szóló érvényességgel) emlékművet állítania a Bőség, a Szüret, a Termés, a Barátság nemtőinek. Az új közösségi művészet alapjainak a lerakását kevesen vállalták oly önkéntesen és következetesen a háborút megelőző években, mint éppen Szervátiusz. Az ötvenes évek elején megfogalmazott demokratikus művészetpolitikai irányelvek tehát nem érték készületlenül, sőt, arra is hajlandónak mutatkozott, hogy szemléletmódjával és stiláris meggyőződésével nem egyező megrendeléseknek is eleget tegyen. Amikor azonban már klasszicista kútfigurák mintázására kárhoztatják, s egy műteremlátogató miniszteriális küldöttség arra biztatja, készítsen csak minél több agyag- és gipszmakettet, s majd az illetékes fórumok kiválogatják s megf?- ragtatják (másokkal) a szükséges, az arra méltó darabokat, s amikor már ezeket a szobrászati publicisztikákat is kizsürizik a kiállításokról — egyik napról a másikra felhagy a mintázással, s a Két szobrász (1954) allegorikus kettős önarcképével új, legtermékenyebb korszakába lép. Közben Tiborból, a fiából, a hajdani barangolótársból művésztárs lett, maga is szobrász, s ebben a kétnézetű reliefben (mert hiába körszobor, teljes nézetet csak két pontból nyújt,s felülete is dombormű- szerűen tagolt) elágazik az út, noha az ellentétes irányba fordított arcok feszültsége éppen összetartozásuk áramkörére kapcsolódik, s abból táplálkozik. Az önarckép tömbje karíatídként tartja a mesz- szibe néző ifjú arcot; az egyik arc szigorú, zárt, élesen kontúrozott, a másik titokzatos, álomlátó, lágyan ívelt; az életműbe (amelyet Tibor, indulása éveiben, a belső formák egyszerűsítésével, tehát a drámai általánosító erő fokozásával folytatott) új életmű, más irányba tekintő szobrászi látás épül. A Két szobrásszal a Szervátiusz-i önéletírás egyik legfolyamatosabb, s mind mélyebb rétegekből felgyűrődő vonulata kezelődik: a kettős és csoportos önarcképeké, amelyekben az önábrázoló kényszer mind áttűnésekben jelentkezik, s mindinkább a nagy formák nyelvén. Visz- szatérését a nemes anyagokhoz, fához, kőhöz, s újbóli menekülését a népélet és a természet rengetegébe, egy 48 cm-es átmérőjű, köralakú juharlemezbe vési (asztallap), karjai között emblémaként és védőpajzsként szorítva Emré Bá szobrát, ördögűzésül a megnemértés és rágalmazás (a formalizmus vádja!) ellenében. („Hegyek, völgyek mögött állok”, 1955). Aztán a következő évben elkészül első boldog önarcképe, a bálvány-alakzatba foglalt, s az élet keletkezével rokon, függőleges szerkezetű hármas portré, csángó anyával és gyermekével, mely egyszerűen csak emlékezés a nyári útra, e szép, régies fejekre, viseletre, beszédre, életformára, de a kifaragott és az érintetlen részletek búvópatakként egymásba rejtőző, s egymásból kibontakozó hullámzásában, összefonódottságában már az 1961-es Két fej, s általában a 60-as évek formai lehiggadása és monumentalitása munkál. Kalotaszegi, moldvai és székely- földi bolyongásai, ballada-élményei nyomán mind többszereplős táblákat farag, körszobrai viszont megnyúlnak, kelta síremlékekhez, a menhírekhez válnak hason78
