Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - MŰVÉSZET - Banner Zoltán: Az önéletíró szobrász (Részlet a szerző Szervátiusz Jenő-monográfiájából)

latossá, meg azokhoz a 3—4 méteres temetői keresztekhez, amelyek a Hargita- környéki székely falvak, például Szent- egyházasfalva határában állnak, s messziről, az országútról bepillantva a temetőkertbe, emberszabású erdőt mutatnak.

A növekedés, élet-folytonosság (ezzel összefüggésben az anyaság-mozzanat), a természeti formák vegetációja, s különösképpen a fák, fa-fajták viselkedése örökké érdeklődésének a középpontjában állt, a 60-as évek termésében azonban mindez a szobrok természeteként nyilvánul meg. A mindössze néhány baltacsapással és vésőpattintással, s teljes felületének csak egyharmadán megbontott rönk nem ábrázolja, hanem magában rejti a Két fejet; a Két szobrász szinte klasszicizálóan pontos jellemzésével szemben itt csak egy-egy félarcról vonja el az alaktalanság függönyét, egyiket vízszintes, másikat függőleges metszetben láttatva; s az 1954- es kettős önarcképpel ellentétben, most Tibor arcának a kiegyensúlyozott, nyugodt formáira építi az élesen, expresszio- nisztikusan kiugró felső fej homlokának és orrának a pillérjét, a kopjafák megfaragásával és az önmagába pillantás elmerültsé- gével emlékeztetve az életmű alapvető meghatározottságaira. Dante rejtezett így kámzsája mögé a Pokol rettenetétől és a Paradicsom tündöklésétől. Szervátiusz azonban a tragikum és a boldogság végleteit rendszerint csak önarcképeiben érinti, saját vonásaiban értelmezi át plasztikai antinómiává. Viszont sohasem mondott le ennyire a személyes jegyekről a „tiszta kifejezés”, a formák szerkezeti szerepének a javára, mint a Két fejben.

Az ötvenes évek második felében újrakezdett barangolások — mint már említettük — legtermékenyebb időszakához szolgálnak bevezetésül, mind műfajilag, mind mennyiségileg. 1955-ben szinte egyszerre faragja meg a Tavasz, Nyár, Ősz és Tél első változatát. 1956-ból egész sorozat színezett, kisméretű dombormű származik, többek között a Kis Kati és a Sulykoló asszony; 1957-ben ezeket követik a nagy domborművek, a Cantata

profana, a Vászonfehérítés, a Szput- nyik, s olyan körszobrászi főművek, mint a Halotti sirató és a Vak zenész; 1958- at A kis Cséti, a Világtalan és a Kalotaszeg téltől tavaszig című nagyrelief teszi emlékezetessé, 1959-et a Máramarosi anya, 1960-at a Békeüzenet, az Artisták, A vas és az ember fejlődése s az Önarckép unokával, hogy aztán 1961- ben a kétméteres, bálványszerű Anya gyermekével, a szilfagyökérből kibontott Szerelem, a Bivalyos ember és a fehérre meszelt platánfa-akt, a Hideg nyomán megszülessen a Két fej, s mindezek élén úgy léphessen ki, ugyanabban az évben első nagy visszatekintő tárlatával a nyilvánosság elé, mint Erdélyben szobrász azelőtt sohasem. A kolozsvári Művészeti Múzeum időszaki kiállítási termében ott állt „a művész kilencvenkilenc legszebb szobra között, kissé maga is szobor, a századik, mert az ember mindig hasonul ahhoz, amire életét szánta. Ott áll konya bajszával, szelíd, rövidlátó szemével, száznál sokkal több szobor között, mert azok, akik bejönnek kiállítására és elvegyülnek alakjai között, komoly szemlélődésükben egytől egyig nyugalmas szoborrá válnak, annyira, hogy alig lehet különbséget tenni: melyiket faragták kőből és melyik eleven. Ott áll a szobrokkal és emberekkel mindennap zsúfolásig megtelt teremben, élete és életszeretete csúcspontján, s kissé talán maga is elcsodálkozik; mennyi mindent sikerült teremtenie. És hogyha Szervátiusz Jenő élete folyamán szobraihoz hasonult, hát szobrai méginkább hasonultak őhozzá. Érlelődési folyamatuk, az a csodálatos metamorfózis, amely során esztendőről esztendőre mindinkább hozzájárultak alkotójuk személyiségéhez, pontosan nyomon követhető a gyűjteményes kiállításon.” (Székely János: A művész és anyaga. Utunk, XVI. 47. sz. 1961. nov. 24.)

Különös helyzet tanúi vagyunk: a tömegek, a demokratikus átalakulások és a szocializmus megalapozásának az éveiben felnőtt széles körű művészpártoló közönség és a tiszta ítéletű művészeti közvéle79