Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - MŰHELY - Köszöntjük az 5O éves KORUNK-at - Tóth Sándor: Egyedülálló teljesítmény (1926-1940)
zából áll számomra a világ (. . .) Nem tehetek róla. A lap hivatása a lényegem.” Alkotói terveinek megvalósítását nem szívesen, de kötelességtudata szavára halogatta. (Ezek dokumentumai kéziratos hagyatékában tervvázlatok, anyaggyűjtés, befejezetlen vagy csak megkezdett nyers elaborátumok formájában őrződtek meg.) így készült hónapról hónapra, évről évre a marxista Korunk. Szerkesztőjének az élete: muszájtudatból, hivatástudatból önként vállalt tizenkét évnyi gályarabság volt — hozzáláncolva a szerkesztői asztalhoz. Megszaladt volna a dolgozatíró ceruzája a gályarabság metaforájával? Igen is, meg nem is. Mert például az anyagi nélkülözés nem abból állt, hogy a Korunk szerkesztője elemi személyes létszükségleteiben szenvedett krónikus módon hiányt. Ilyesmi csak esetenként fordult elő, bár elég gyakori esetként. Jellemzőbb ennél az, hogy a polgári szerkesztőségekben dolgozó kollégái viszonylag magas, de főként viszonylag stabil jövedelmével szemben a Korunk szerkesztése Gaál számára összehasonlíthatatlanul kevesebbet és főként bizonytalanabbat jelentett. így nézve, az anyagi nélkülözés is feltétlenül besorolandó az „áldozat” címszó alá, hitelesítő dokumentumként csatolva hozzá a huszonöt-ötven kilós tételekben vásárolt tűzifáról megmaradt nyugtákat, vagy a zálogcédula helyett, ami nem maradt meg, azt a levelet, melyben beszámol zsebórájának ismételt zálogházba vándorlásáról — uzsorakölcsönért. Ez persze nem a gályarab, hanem a XX. századi proletár szellemi munkás életformája. A gályarab-metafora úgy érvényes, hogy a lap rendszeres megjelenésével járó feladatok — és nem csupán a szerkesztés koncepciózus munkája, hanem zömével olyan favágó robot, mint a kéziratok megszerkesztése, a nyomdai korrektúra, a lapterjesztés gondja, vagy a kiadói adminisztrálás hivatalnoki teendői, továbbá a stresszes kötélhúzások hatóságokkal, hitelezőkkel, egyszóval a nap-nap utáni vége nincs taposómalom — korántsem képletesen kötözte oda Gaált a szerkesztőséghez, amelynek helyisége egyben lakásául is szolgált. Ez a kötelék sokszor volt számára kín és kényszer, amelyet rühellt és átkozott, de változtatni nem tudott rajta. Hol nem egyezik hát a gályarab-metafora? Mindenekelőtt ott, hogy nem is akart változtatni annyiszor megátkozott helyzetén, mert az nem kívülről, idegen erőtől rászabott, hanem önként vállalt szerep és munkakör volt. Márpedig a meggyőződés belső parancsának fegyelmezetten engedelmeskedni — egészen más muszáj, mint a külső, idegen kényszeré. De Gaál Gábor esetében ennél is többről van szó. Amennyire igaz, hogy szubjektív alkotói ambícióit feláldozta a lapért, legalább annyira igaz, hogy cserében felfedezte önmegvalósításának egy másik — igaz, több küszködést, nagyobb áldozatot követelő — útját. Az általa választott feladatnak, szerepnek mind történelmi jelentőségét, mind nagyszerűségét jól tudta. Ennek tudatában határozott. És e választásával — korábbi alkotói terveit fel nem adva, csak elhalasztva — ambícióit a ,,lapcsi- nálás”-ban élte ki. A metafora képszerűsége helyett, a pontosabb fogalmazást előhíván, ama Gaál Gá- bor-i szituációt szabadon választott szolgálatnak mondanám. így gyűjtötte Gaál Gábor lapja köré ország-világ minden sarkából a legjobbakat, köztük a magyar progresszió 1919 után szétszórt táborát. S amikor Európa-szerte az ösztönök kultusza, a barbarizmus, az antiintellektualizmus divatja járta, a Korunk az emberi szellem, a kultúra, a humánum értékeinek védelmére mozgósított. Európa peremén, egy nemzetiségi kultúra centrumában (egyébként provinciális kisvárosban) fél emberöltőn át a világszínvonal volt szellemi mércéje. E teljesítmény ára: a Gaál Gábor-i áldozat, alkotóerejének, élete tizenkét évének Kőműves Kelemen-i beépítése a Műbe. És ennyiből — nem kevésből! — áll a Korunk titka. Enélkül a kolozsvári folyóirat is csupán egy lett volna azon nem kevés baloldali lapkezdemények sorában, amelyek a csőd vagy a betiltás sorsára jutottak, mielőtt még 64
