Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - MŰHELY - Orosz László: A magyarokhoz (Berzsenyi Dániel születésének 200. évfordulójára)
A költemény nem abban ítél, a múltban mit tettünk jól, mit rosszul, s nem arra keresi a feleletet, a jelenben s a jövőben mit kell tennünk: a hogyanról van itt szó, a hazáért való küzdés és áldozat etikájáról, a haza üdvének az önérdek elé való helyezéséről. A hazafiság morális parancsként való értelmezése a reformkori nemesség legjavának példamutató vonása; legszebb kodifikációja Kölcsey Parainesisében található. Kialakulásában része lehet a római klasszikusokon való nevelkedésnek: a liviusi hősök példájának, Vergilius ,,pius Aeneas”-ának, Horatius ún.,,római ódái”-nak. Ám éppen a mesz- szi múltba való visszanyúlás teszi gyakran túlságosan elvonttá, a jelen viszonyai között való eligazodásra képtelenné, formálissá ezt a tiszteletre méltó etikát. Nem véletlen, hogy kora problémáival vívódva még az 1840-es évek Vörösmartyja is morális síkra tereli majd, amit gondolatilag képtelen megoldani. (Ld. Tóth Dezsőnek a Gondolatok a könyvtárban című költeményről írt elemzését Vörösmarty-monográfiájában!) A nemzet előtt álló feladatok korszerű felismerése, felmérése csak Petőfi plebejus forradalmiságának szellemében válik majd lehetségessé. A magyarokhoz mindenesetre fontos mérföldkő a reformkor annyi szép példát mutató hazafiúi erkölcsének kialakulása útján. Fontos mérföldkő, de az út nagyon nehéz szakaszán. A költemény első szava: romlás. Jellemző főnevei, névszói kapcsolatai: bosszús egek, ostor, nyomorult haza, vérzivatar, veszni tért erkölcs, undok vípera-fajzatok, lassú méreg, lassú halál, rút sybaríta váz, forgó viszontság járma; az igék és igei kapcsolatok közül ezek: fajul, magadat tiportad, emészt, megőrlik, földre téríttetik, rabigába görbéd, nyögünk, hány, vet, mosolyogva ver le, felforgat, ledült, leomlott. A költemény egyetlen hosszabb, részletezően kidolgozott képe ez: „Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki | Szélvész le nem dönt, benne termő | Férgek erős gyökerit megőrlik, I S egy gyenge széltől földre téríttetik!” A régi dicsőség lélekemelő mozzanatai elégikus borongással, a visszahozhatatlanság képzetét keltve idéződnek fel: a 11. és 12. versszak kétszer is Oh-t sóhajt, háromszor is hangsúlyozza a más-t, amikor Atillát, Árpádot, Hunyadit emlegeti. Áz Oh sóhajait még fájdalmasabb hangvétellel követi a két záró szakaszt bevezető De jaj. Amit a 8. versszak szentenciaként kimondott („így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész: Róma ledűl, s rabigába görbéd”), itt már nem lehetőség, hanem kikerülhetetlen történelmi ítélet: Felforgat a nagy századok érckeze Mindent: ledűlt már a nemes llion, A büszke Karthago hatalma, Róma s erős Babylon leomlott. Az ókori birodalmak, főként a legjobban ismert római pusztulása Berzsenyinek, s általában a latin hagyományon, római kultúrán iskolázott kortársainak a legfőbb történelmi élménye volt. Nem véletlen, hogy Kazinczy Ferenchez írt episztolájának befejező részében is azzal az analógiával vívódik, amelyet Róma pusztulása s a Magyar- országot fenyegető sors között lát: „ha Cato villám- | Szózatja s Pharsal vérpatakjai | A római lelket fel nem ébreszték; | Mit vívjak én, csekély, az ár ellen?” (Szinte szó szerint ugyanezt írta prózában is Kazinczynak: „Ha a római lelket sem Cato mennydörgése, sem Tibur zengése fel nem tudták ébreszteni: mit nyikorgók én az én hordómban!”) A Róma sorsában rejlő fenyegetést megerősítették a közelmúlt és a jelen tapasztalatai is: az évszázados, változhatatlannak vélt tekintélyeket megdöntő, illúziókat gyors egymásutánban keltő s romboló francia forradalom, meg az Európa térképét szinte évenként újra rajzoló napóleoni háborúk. Berzsenyi osztályhelyzete, magányossága nem tette lehetővé, hogy a zűrzavaros eseményekből kihámozza a történelmi lényeget, az emberiség hatalmas előrelépését — nem volt ez akkor világos nála nagyobb 60
