Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - MŰHELY - Orosz László: A magyarokhoz (Berzsenyi Dániel születésének 200. évfordulójára)

tájékozottságú s távlatú emberek előtt sem. ,,A népek érckorláti dőlnek, | S a zabolák s kötelek szakadnak” — ezt kellett tudomásul vennie, ettől féltette tunya nemzetét.

A magyarokhoz záró szakaszaiéhoz hasonló félelmet megszólaltatott az első és második változattal közel egykorú A tizennyolcadik század című versében is: „Nézd, mely hatalmas népeket eltörült | Körülted e nagy s ritka időszakasz! | Nézd, mely viszontság kénye játszott | A legerősb szegeletkövekkel.” Ebben a versben azonban feloldódik a félelem; a következő versszakokban az éberséget elaltató, elernyesztő megnyugtatás következik annak a kompromisszumnak szellemében, amelyet a magyar nemesség a Habsburgokkal kötött a világ változásai ellen. Ennek a versnek a befejező szakaszában így szól: „Bízzál, s virágzóbb századokat remélj. | Eldődeidnek szép kora visszatér”. Ez a bizakodás azonban, amely arra a feltételezésre épül, hogy „Trajánok s áldott Marcusok”, derék és hozzáértő emberek állnak az ország kormányánál, hamisan cseng. Az érett költő, aki „a bölcsnek beható szemével” nézi korát, így vall tapasztalatairól: „Látja a Virtust letapodva nyögni, | Látja a Bűnnek koronás hatalmát, I Sokrates méregpoharát s Tibérnek | Trónusa mocskát.” (Barátimhoz.). Ez a tapasztalat A magyarokhoz végső kicsengésének pesszimizmusát igazolja.

S vajon kell-e bizonyítgatnunk, hogy az adott helyzetben épp ez a pesszimizmus mutatott előre? A reménység egyetlen lehetősége gyakran épp azt látni tisztán, miben nem szabad reménykednünk. Mint ahogy Illyés írja: „növeli, ki elfödi a bajt.” A tizennyolcadik században s még számos versében Berzsenyi elfödte, A magyarokhoz intézett ódában azonban kimondta. S úgy mondta ki, hogy egyben erőt is adott az elviseléséhez, a pusztulás kivédéséhez.

Erőről beszélni Berzsenyi e költeményével kapcsolatban nem puszta metafora. Aki csak behatóbban foglalkozott költészetével, az erőben látja legalapvetőbb tulajdonságát. „Toldi Miklós mint ódaköltő” — mondja róla Szerb Antal, „oly ősi erejű hang ez, mint senkié irodalmunkban” — írja Füst Milán; a szelíd, gyengéd hangú Tóth Árpád pedig így fordul hozzá: „Villámaid tüzétől csillagozva | Erőt tanul a halk utód kobozza”. A magyarokhoz a nemzethalál rettenetével fenyeget; a költő nem talál szilárd pontot, amiben reménykedhetnék; „léha vigaszt” nem húzhat kortársai fülébe: de úgy mondja ki a pusztulás jóslatát, hogy megfeszülnek bele olvasójának izmai. Költeményének acélozó ereje van, nem a logikájában, hanem mélyebben, a nyelv, a hangzás hatalmas sodrában, magával ragadó dinamikájában.

Felsoroltuk az előbb a költemény pusztulást, reménytelenséget sugalló kulcsszavait. Felfigyelhetünk azonban olyan részletekre, olyan versszakokra is, amelyek — beágyazva ugyan a pesszimista kicsengésű alaphangulatba — a vészek és csapások között is diadalmas erőt érzékeltetik. (Főként a 2. és a 4—6. versszak ilyen.) Nézzük közelebbről csupán a 6. versszak második felét: „Birkózva győztél, s Herculesként | Ércbuzogány rezegett kezedben.” Elsősorban nem is a kép, a mitológiai hős hatalmas alakja idéződik fel bennünk, másodlagos a névtől kiváltott asszociáció, Hercules (Heraklész) diadalmasan végbevitt próbatételeinek sorozata is: sokkal inkább a sorok hangzása ejt hatalmába, a „rezegett kezedben” egymásra torlódó e-i úgy hatnak ránk, mintha mi szorítanánk a buzogány nyelét, élvezve a még fékezett izmok jóleső megfeszülését. Példák egész sorát hozhatnánk még fel arra, hogy néma olvasás közben is érezzük a beszélő szervek izmainak erőfeszítését.

Az erő sűrűsödését érzékelteti a költemény nyelvi tömörsége, főként igeneves szerkezeteket zsúfoló mondatszerkesztése is. A magyar „romlásnak indult”, az erkölcs „veszni tért”, a török „világot ostromló”, hatalma „napkeletet leverő”, a visszavonás „szent rokonvérbe feresztő”, a harag „nemzeteket tapodó”. Nem kevésbé keltik a feszülő erő érzetét az ilyesfajta szokatlan, metaforikus érvényű szókapcsolatok, mint „bosszús egeknek ostorai”, „a vad tatár khán xerxesi tábora”, „Zápolya öldöklő szá61